Fogorvosi szemle, 1963 (56. évfolyam, 1-12. szám)
1963-03-01 / 3. szám
MANDIBULA FRACTURÁK 69 Közlemény a Miskolci Megyei Semmelweis Kórház (igazgató : Kende István dr.) Szájsebészeti Osztályáról (jóorvos : Ivánkievicz Dénes dr.) A mandibula fracturák tberapiájának fejlődése Irta : IVÁNKIEVICZ DÉNES dr. A mandibula fracturák — békés viszonyok között is — az összes csonttörések jelentős százalékát teszik ki. A törések gyakorisága a mandibula anatómiai viszonyaiból adódik, ugyanis a vékony keresztmetszetéhez képest hosszú csontot kevés lágyrész fedi, s gyengeségét még fokozzák a benyúló foggyökerek is és így traumákkal szemben kevésbé ellenálló. A törés oka sokféle lehet, de leginkább ipari, közlekedési balesetek, verekedés, különösen vidéken lórúgás, szerepelnek a kiváltó tényezők között. Háborúk idején a fracturák száma megsokszorozódik, amit bizonyít az első és második világháború sok állcsont sérültje. A két világháború alatt és után az állcsonttörések therapiája óriási fejlődésen ment keresztül, amíg eljutott a mai konzervatív — biológiai, illetve modern sebészi módszerekig. A legrégibb írásos orvosi emlék, mely az állcsonttörések therapiájával foglalkozik, az i. e. 2500—3000 körüli, a babylon-assyr korból származó egyiptomi „Smith papyrus”. Ez összefoglaló képet ad az akkori sebészi ismeretekről. A végtagtörések mellett részletesebben a borda-, koponya- és orrtörésekkel foglalkozik, s csak egy kis fejezet tesz említést az állcsonttörésekről. Azt írja, hogy az olyan állcsontfractura, melynél lágyrészsérülés nem áll fenn, jóllehet nem veszélytelen dolog, semmiféle kezelést nem igényel. A törés úgy diagnosztizálható, hogy kezünket az állcsontra helyezzük és ekkor csontcsikorgást, recsegést észlelünk. Komplikált törés esetében, amikor az izom vagy a nyálkahártya is összezúzott, a beteg lázas. Ilyen esetben a sérülés olyan súlyos is lehet, hogy a beteg meggyógyulására semmi remény nincs, s így therapiás beavatkozás nem szükséges. A mandibula fracturák első részletes leírását minden idők legnagyobb orvosa, Hyppolcrates adta, s a törés speciális kezelésében is kimagaslót alkotott. Egészen a középkorig az ő utasítása szerint látták a el fracturákat. Minden orvosíró és történetíró az ő magyarázatára támaszkodik, sőt részben még ma is hozzá igazodunk. Hyppolcrates az állcsonttörések több fajtáját különbözteti meg. Ha a törés nem nyílt és a lágyrészeket az izomzat összetartja, akkor a törvégeket eredeti helyzetükbe kell hoznunk, mégpedig úgy, hogy egyik kezünk ujjait a nyelv mellett az állcsontra helyezzük és másik kezünkkel kívülről a csontot helyére nyomjuk. Nyílt csonttörés esetén is ez a teendő. Ha a sebnél levő fogak is kimozdultak, akkor a csontseb egyesítése után azokat is az eredeti helyzetbe kell hoznunk. Ha ez megtörtént, akkor a fogakat nem szilárdan, hanem kissé lazán, aranydrót vagy vastag cérnaszál segítségével összekötjük és viaszburkolattal látjuk el. Hyppolcrates hangsúlyozza, hogy az ellátásnak pontosnak, precíznek kell lenni, mert a szakszerűtlen ellátással több kárt okozunk, mintha egyáltalán semmit sem teszünk. Ha a törvégeket és fogakat a fent leírt módon reponáltuk, külső kötést is kell alkalmaznunk. Karthágói bőrből kb. háromujjnyi széles csíkokat készítünk. A szíj azon részét, amely nem kerül a hajas fejbőrre, enyvvel vagy gumiarabicummal kenjük be. Az egyik csíkot az állcsúcs alatt submentabsan vezetjük a fejtetőre úgy, hogy a sebet kb. egy harántujjnyira kerülje ki. Hogy a szíj az áll alatti tájat pontosan fogja körbe, ajánlatos bevágásokat készíteni. A másik csíkot a mentum fölé enyvezzük, szintén úgy, hogy a sebet egy harántujjnyira kerülje ki, majd bevágást készítünk rajta a fülek részére, s így az egyik szára a fül előtt, a másik a fül mögött kerül a fejtetőre. Miután a szíjakat az áll környékén jól elhelyeztük — vigyázva arra, hogy az
