Fogorvosi szemle, 1962 (55. évfolyam, 1-12. szám)
1962-02-01 / 2. szám
FOGORVOSELLÁTOTTSÁG 57 A fogorvos-ellátottság kérdéséhez Az egyes országok fogorvos-ellátottságának számszerű mértéke az utóbbi időkben fokozottan lépett az érdeklődés előterébe, és mint az egészségügyi kultúra egyik fokmérője ismételten összehasonlítás tárgya. Az összehasonlítás szokásos legegyszerűbb alapja a fogorvos-gyakoriság, vagyis az a kérdés, hogy hány lakosra esik átlagosan egy fogorvos. A szabatos válasz azonban körültekintést igényel, különben a számításba önkényesség vagy véletlen hiba csúszhatik. így előzetesen egységes megállapodás szükséges arra nézve, mit értünk a ,,fogorvos” fogalma alatt, és mit veszünk számításba a „lakosság” címszó alatt. Utóbbihoz kapcsolódik ui. a betegbiztosítás kérdése, mely országonkint a lakosság változó nagyságú hányadát öleli fel. A „fogorvos” fogalmának tág értelmezésébe beletartozik mindenki, aki fogászati betegkezeléssel foglalkozik. E személyeknek nagyobb része legálisan, kisebb része illegálisan — de gyakorlatilag megtűrve — tevékenykedik. A továbbiakban csak az első csoporttal foglalkozunk, bár ezt a számítást — tisztán statisztikai felmérés szempontjából és nem etikai oldalról — lehetne hiányosnak is minősíteni. Jogos ellenérv azonban többek között az, hogy az illegális csoport adatok híján felmérhetetlen. A legálisan tevékenykedők csoportjába tartoznak : a fogszakorvosok, a szakképesítés nélküli orvosok közül azok, akik fogászattal is foglalkoznak és a vizsgázott fogászok. Nyilvánvaló, hogy ha a lakosság egészét vesszük alapul, akkor legalábbis a felsorolt 3 kategóriát kell számításba venni, mert a lakosság teljességének ellátásában mind a 3 kiveszi a részét. Ha viszont a biztosítottak ellátását akarjuk felmérni, akkor a biztosítottak számát kell a biztosításban működők számával arányba hozni. Ez utóbbi persze nem ad teljesen reális képet, hanem csak úmutatást az egészségügyi tervezéshez, mert köztudomású, hogy a biztosítottak egy része a biztosítás szolgáltatásait — folyamatosan vagy időnkint — nem veszi igénybe. Ezt a számítást még az is zavarja, hogy egyes biztosított kategóriák részére ma még a szolgáltatás is korlátozott. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a fogászati ellátásban tevékenységre jogosultak teljesítménye különböző : a napi munkaóra 0 és 10—12 között változhatik. Vannak pl. fogszakorvosok, akik teljességben más munkakörben dolgoznak és akadnak, akik 6-órás főállás mellett még magánrendelőjükben is 4—6 órát teljesítenek. Csak megemlítem, hogy a teljesítmény mennyisége és minősége még egyéb körülményeknek is függvénye (életkor, ügyszeretet), — miként erre Hattyasy hívta fel a figyelmet. Az összteljesítmény tehát csak átlag alapján volna felbecsülhető, amit még egy körülmény nehezít. Az általános orvosok magánrendelésére nézve — illetve, hogy abból mennyi esik a fogászati rendelésre —, adatokkal nem rendelkezünk. Sőt ez utóbbi kategóriának még a számát sem tudjuk, de biztos, hogy országosan több százra tehető. A körzeti orvosok száma napjainkban 3076.1 Becslésünk szerint ezeknek legalább 20—25%-a valamellyes heti óraszámban fogászattal is foglalkozik. De még más munkakörök orvosai is mellékesen elég szép számban fogászkodnak. Nem tudjuk minden esetben pontosan, hogy a külföldi adatokban a „fogorvosok száma” alatt kiket foglalnak össze. Az egészségügyi szervezet és a képzési módok sem egyformák. Valószínű azonban, hogy többségben a fentiekben vázolt tágabb kategória szerepel (nem csupán a szakképesített fogorvos), mely kétségkívül közelebb áll a reális értékeléshez. 1 Számuk az 1961 őszén végzettek közül 70-nel nő.
