Fogorvosi szemle, 1956 (49. évfolyam, 1-10. szám)

1956-02-01 / 2. szám

ISKOLAFOGÁSZAT 37 ugyanis 6 400 beteget — a jelentkezőknek kb. 75%-át — vett kezelésbe. Ebből 1 esztendőre átlagosan kb. 2 600 esik. Az amúgy is szűk keresztmetszetei még az a körülmény is kisebbíti, hogy az ellátott tanulóknak kb. 20%-a vidéki. így tehát, amíg az Intézet létszámát továbbfejleszteni nem tudjuk, kénytelenek leszünk ezt az insufficientiát olyan módon kompenzálni, hogy a kezelésbevételt egyrészt az indicatiós kör szűkítésével, másrészt pedig bizonyos korcsoportok kirekesztése útján korlátozzuk. Az említett szempontok tapintatos érvényesítése csakis a körzeti iskola­fogorvosokkal való legszorosabb együttműködés révén lehetséges és paran­­csolólag megköveteli az orthodontias alapismeretekben való rendszeres ki­képzésüket is, mert a beteganyag célirányos szelektálása az ő vállaikra nehe­zedik. A collaboratio megítélésem szerint — egyébként is sine qua non-ja a gyakorlati munkának. És itt óhajtom hangsúlyozni azt a tényt, hogy a fogszabályozás nem lehet öncél. Ez az Intézet bármennyire kimagasló jelentő­ségű a maga nemében, sőt országos viszonylatban is metodikai csúcsszervnek minősül, mégis szorosan be kell hogy illeszkedjék a fővárosi iskolaorvosi szolgálat organisatiójába és azon belül az iskolafogászati ellátás kereté­be, mert csak így szolgálhatja eredményesen az ifjúsággondozás magasabb­­rendű célkitűzéseit. Ez a kérdés egy ideig szakmai és jogi vita tárgya lehe­tett, de ma már eldöntöttnek tekintendő. Ugyanis rövid idővel ezelőtt megtörtént az Intézet kollektiv munkával kidolgozott saj átlagos szervezeti és működési szabályzatának felsőbb jóváhagyása és az így joghatályossá vált szabályzat ezt a szervezeti formát rögzíti le. Szükségét érzem annak, hogy a collaboratio fontosságát általános iskola­fogászati vonatkozásban még néhány szóval kiemeljem. Ezzel kapcsolatban nagyon demonstrativnak és szervezési szempontból kifogástalannak tartom azt a sematikus ábrát, amit Oravecz professzor az iskolafogászati munka­közösségre vonatkozólag a nemrégiben megjelent „Gyermekfogászat — Fog­szabályozás — Iskolafogászat“ című tankönyv 409. oldalán közölt, s amely­nek elveit fővárosi viszonylatban már hosszú évek óta gyakorlatilag is érvé­nyesíteni törekszünk. Meg kell azonban vallanom, hogy ez a törekvésünk ezideig még nem járt teljes sikerrel. Az iskolafogorvosok egy — szerencsére kisebb — része magába zárkózik, munkáját mechanikusan, sőt olykor hivatás­szeretet nélkül végzi, nem tekinti magát a közegészségügy harcos katonájá­nak, nem teszi magáévá a megelőzés gondolatának perspektíváját, mondhat­nám : elefántcsonttoronyban éli szakmai életét. Nem lehet vitás, hogy ezt a maradi állásfoglalást a szocializmus építésének korszakában sürgősen fel kell számolni. Az idő ebben a viszonylatban is gyors cselekvést és ún. „kifelé fordulást“ sürget. — Miként általában az iskolaorvosoktól, úgy az iskola­­fogorvosoktól is több aktivitást kell megkívánnunk a munkaközösségek, illetve együttműködések kiépítése tekintetében és ezzel szoros kapcsolatban a módszeres és korszerű egészségügyi felvilágosítás terén. Az együttmííködési egyrészt az illetékes körzeti iskolaorvosok és a Fogszabályozó Intézet, más­részt pedig a pedagógusok, illetve ezek közül az érdekelt iskolák igazgatói felé kell kialakítani és kitartó munkával mind szorosabbra fűzni. Ehhez természetesen időre van szükség. Nos, az iskolafogorvosok nem panaszkod­hatnak, hogy nem rendelkeznek erre a célra szánt elegendő fizetett munka­idővel. A jelenlegi gyakorlat szerint ugyanis napi 8 órás munkaidejükből 6 órát kell szájban dolgozniok, 2 óra pedig a kollaborativ-propagandisztikus és az administrativ-organizatórius tevékenységükre fordítandó. Ha ezt a napi 2 órát valamennyien valóban erre a célra használnák fel, ragyogó eredmé­nyeket lehetne ezen a téren felmutatni.

Next

/
Thumbnails
Contents