Fogorvosi szemle, 1952 (45. évfolyam, 1-12. szám)
1952-06-01 / 6. szám
A FOGSZUVASODÁS ELTERJEDÉSE A DUNÄNTÜLON 177 Az összehasonlító koponyavizsgálatoknál azonos számú csoportok egybevetése volna kívánatos. Erre azonban nincs mód. Az anyag felkutatása és feltárása ugyanis kívül esik munkakörünkön. E hibaforrás csökkentésére az olyan korszakok (réz, bronz, vas, kelta, hun stb.), ahonnan csak csekélyszámú koponyánk volt, fogazati viszonyait nem dolgoztuk fel. Így ebben a tanulmányunkban nem minden dunántúli, múzeumi koponya fogazatának cariesadatait közöljük. Megvizsgálásuk azonban azért nem volt hiábavaló, mert az ország más területén (Alföld,Felföld) ugyanabból a korból, illetőleg ethnikumból származó leletekkel összesítve, már nagyobbszámú, kiértékelhető anyaghoz juthatunk. 1. táblázat. A megvizsgált felnőtt koponyák és a fogak megoszlása korszakok és korcsoportok szerint Archaeologiai Dental Index (ADI) A megvizsgált koponyák száma | A megvizsgált fogak és gyökerek sz. korcsoportok szerint Korszak J uvenis Adultus Maturus Senilis Összesen Juvenis Adultus Maturus Senilis Összesen Neolithkor 55.200 4 26 17 1 48 66 488 267 9 830 Rómaikor 56.070 27 48 47 2 124 383 823 602 30 1838 Avarkor 53.411 87 272 223 24 606 1282 4227 3427 197 9133 Honfoglaláskor 58.176 0 14 13 0 27 0 267 205 0 472 Árpádkor 51.631 104 275 244 36 659 1777 4913 3092 212 9994 vidék Újkor 67.972 18 45 54 3 120 386 750 1180 34 2350 város 29.820 6 29 и 0 46 42 289 71 0 402 Mielőtt vizsgálati anyagunk ismertetésére rátérnénk, rövid visszapillantást vetünk a Dunántúl őstörténetére. A tatai, vöröstói és ságvári leletek azt bizonyítják, hogy már a jégkorszaknak megfelelő időben (diluvium) az öskőkorban (palaeolithieum) is élt a Dunántúlon ember. E kor után Közép-Európában a Dunavölgy volt az egyetlen nagy természetes út a Nyugat és Kelet között. A Dunántúlt erdők, lápok, hegységek tagolták szét, s ez jó menedéket, letelepedési lehetőséget nyújtott a kóbor néptörzseknek. Habár a homo primigenius létezését a Dunántúlon a régészeti leletek bizonyítják, azonban ebből az időszakból nincs csontmaradványunk. Legrégibb dunántúli embertani leletünk az őskőkor végéről származó nagysápi (Esztergomtól délnyugatra) koponya. E koponyát 1871-ben Hantken (50), a budapesti Földtani Intézet igazgatója 5—6 lábnyi mélyen fekvő löszrétegben találta. A koponya hitelessége körül hosszú ideig tartó vita folyt hazai és külföldi tudósok (Hantken (50), Szabó Török (131), Lenhossék J. (74) és M. (75), Bartucz (10), Luschan (79), Woldrich (138), Rutot (\\\)) között. Bartucz (10) véleménye szerint (1939) a nagysápi koponya »diluviumvégi származású rövidfejű fajták egyik jellegzetes, még pedig meglehetősen keleties típusa«. A nagysápi koponya fogazatát Lenhossék 1919-ben az alábbiakban ismertette : »Ami a nagysápi koponya fogait illeti, megállapítható, hogy a bal felső 1. molaris mesioapproximalis oldalán egy még ugyan nem kifejezett, de már félre nem ismerhető szuvas üreg van, a jobb alsó 1. molaris hiányzik, alatta az alveolus kitöltött és lekerekített«. I. Neolith kor A régészek azonos vagy hasonló leletek, települési, házépítési és temetkezési módok alapján — ha azok egy területen találhatók — őskori kultúrákat különböztetnek meg. A kultúrát a lelőhely, vagy valamely jellegzetes lelet alapján jelölik meg. Az újabb kőkor (neolithkor) elején a Dunántúl egy olyan nyugati kultúrkörhöz tartozott, amelyet vonaldíszes kultúrának neveznek az agyagedényeken található díszítés alapján. A vonal
