Fogorvosi szemle, 1951 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1951-05-01 / 5. szám
142 FRANKL ZOLTÁN DR. injekciót adtunk volna. A fertőzés továbbvitelét tehát ez esetekben sem az érzéstelenítés okozta, hanem a gyulladás a canalis mandibularisban terjedt tova és a foramen mandibulaenál kiömlő lobtermék betegítette meg a spatiumot. Az ellenzők sorában a legmerevebb álláspontot Lindemann és iskolája foglalják el. L. felfogására jellemző, hogy a fertőzés bevitelétől félve, még az egészséges nyálkahártyán át történő beszúrást is ellenzi és lehetőleg a bőr felől érzéstelenít. Hogy ez az elgondolás túlzott, azt a gyakorlatból mindannyian tudjuk és így hazai viszonylatban a szájnyálkahártyán át— megfelelő sterilitással — végzett érzéstelenítés veszélytelenségét nem is kell bizonyítanunk. Az esetlegesen fellépő szövődmények közül a haematoma és annak utólagos fertőződése a legkellemetlenebb. Ennek kifejlődését azonban egyáltalában nem befolyásolja, hogy a nyálkahártyán vagy a bőrön keresztül adtuk-e az érzéstelenítést. Harnisch találóan emeli ki cikkében, hogy a gy. sz. b. é.-t adott esetben, »kivételesen« még Lindemann is jogosnak tartja. Éppen a tonsilla tájékon levő, tonsillaris vagy böleseségfog eredetű, teljes szájzárral, súlyos általános tünetekkel járó gennyedések ezek, amikor narkózis esetén a vért és gennyet könnyen aspirálhatná a beteg. Linde,mann ilyenkor először extraoralis vezetéses érzéstelenítést ad és csak amikor az érzéstelenség beálltával a szájzár már bizonyos mértékben oldódik, akkor injiciál a száj felől. Valamennyi esete simán gyógyult. Magunk részéről hasonló esetekben túlnyomórészt intraoralisan végezzük el az érzéstelenítést, ahogy azt a fogorvosok általában szokták. Bukkalisan, az alsó áthajlási redőbe adott injekció után, illetve a gyulladásos terület bukkál felől elérhető szöveteinek érzéstelenítésére a fájdalom részleges kikapcsolásával együtt a reflektórikus szájzár is rendszerint oldódik annyira, hogy elegendő helyet nyerünk a tű és fecskendő bevezetésére a még szükséges diffusiós vagy vezetéses érzéstelenítés elvégzéséhez. Egyetértünk Simon-nal és Harnisch-sal, hogy az injekcióra visszavezetett szövődmények vagy éppen halálesetek okát másutt kell keresnünk. A legfontosabb ezek közül az, hogy a beteg Icésőn kerül műtétre, olyankor, amikor az agyhártyák vagy a mediastinum gennyes gyulladása már bekövetkezett és a fertőzés már súlyosan károsította az életfontosságú szerveket. A gy. sz. b. é. tanának éppen az a legnagyobb jelentősége, hogy aktív beavatkozásra serkent. Lehetőséget teremt, hogy egyszerű eszközökkel, nagyobb assistentia nélkül is fájdalommentesen segíthessünk a betegen, idejében utat nyissunk a gennygyülemeknek, megszüntessük a szövetfeszülést és ezzel megakadályozzuk a folyamat továbbterjedését. Kétségtelen, hogy mint minden beavatkozásnak, a befecskendezéses érzéstelenítésnek is megvannak a veszélyei és hátrányai. Ezek a szövődmények azonban a több mint félévszázados elméleti megfontolások és gyakorlati tapasztalatok alapján olyan csekély számúra redukálódtak, hogy úgyszólván csak mint »kivételek« fordulnak elő. Az viszont senki előtt se lehet kétséges, hogy a bódításnak vagy altatásnak a veszélyei és hátrányai lényegesen nagyobbak. Es még valamire rá kell mutatnunk, ami általában elkerüli a kérdéssel foglalkozók ügyeimét. Ez pedig az, hogy a befecskendezéses érzéstelenítéssel kapcsolatban fellépő szövődményekkel szinte kizárólagosan csak az éj), a gyulladásmentes szövetekbe adott injekciók kapcsán találkozunk. Ez a gyakorlati tapasztalat immunbiologiailag is kellően alátámasztható. A nyálkahártyán vagy bőrön keresztül az ép szövetekbe kerülő kórokozók ugyanis ezeket a szöveteket meglehetősen védtelenül találják. A gyulladásos szövetek ezzel szemben védekező állapotban, a szövetsejti és szövetnedvi védekezés fegyvereivel felszerelve immunbiologiailag felkészülten állnak. Ezek a fokozott vitalitású, védekező anyagokkal telített gyulladásos szövetek a nyálkahártyán és bőrön át esetlegesen bejutó csírákkal szemben komoly és hatásos ellenállást jelentenek. Ez tehát az egyik magyarázata annak, hogy a gyulladásos szövetekbe adott érzéstelenítésnek, illetve a transfokálisan történő beszúrásoknak nincsenek káros következményei. Valóban se Harnisch, se magunk nem láttuk sohase káros következményét, ha tűnkkel átmentünk a lobgáton, vagyis túlhaladtunk a fertőzött területen. A tű hegyével esetlegesen átjutó kórokozókat ugyanis a jelenlevő ellenanyagok sokkal előbb elpusztítják, mintsem azok a legcsekélyebb kóros elváltozást okozhatnák. Ezt az elméleti elgondolást és gyakorlati tapasztalatot kísérletek is alátámasztják. Így közismert tény, hogy a Metschnikoff-féle phagocyta index —- ami a szervezeti védekező erők mindenkori állapotának meglehetősen hű képét adja — a gyulladásos
