Fogorvosi szemle, 1951 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1951-04-01 / 4. szám
102 SIMON BÉLA DR. Schumacher által leírt nívó fölé emelkedő keskeny, nyálkahártyasánc is, amely az alsó és felső pofarészletek összenövését jelöli, vizsgáló tűnket mélyebben kellett a nyálkahártyába szúrjuk, mint a szomszédos területen, hogy fáj dalom reakciót kapjunk. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy mivel a nyálkahártyát átszúrtuk, a fájdalomreakciót más, mélyebben fekvő szövetekből kaptuk. Ez már csak azért sem lehetséges, mert egyrészt e helyeken a nyálkahártya 2 mm-nél mindenütt vastagabb, másrészt mert az emberi szervezetben nemcsak klinikailag, hanem hystologiailag is mindig azt találjuk, hogy a submucosa idegellátása lényegesen szegényebb, mint a musocáé. Ha tehát valamelyik vizsgáló véletlenül valóban telj esen át is szúrta a mucosát vizsgáló tűjével, akkor is a submucosába, tehát a mucosánál idegekkel jóval kevésbbé ellátott területbe jutott és így fájdalomreakciót ott sem kaphatott. Többek közt éppen ez is egyik oka volt annak, amiért vizsgálatainknál mellőztük a Frey-féle vizsgáló sörtét és a tényleges beszúrásos methodust alkalmaztuk. A Erey-féle methodusnál ugyanis a vizsgálati alany subjektivitása igen nagy szerepet játszik. Nem mindig könnyű ugyanis megvonni a határt annál a pontnál, ahol a nyomásérzést már a fájdalomérzés váltja fel. De továbbmenőleg, különösen a nagyobb erőt kifejtő sörtékkel történő vizsgálatnál tényleg megeshetik, hogy a nyomás ereje a submucosán is túlterjed és így valóban más szövetek érzékenységét jelzi, mint amit vizsgálni óhajtunk. Az általunk alkalmazott beszúrásos methodusnál mindkét irányú tévedés kizárható. Éppen ezért azt hisszük, hogy saját vizsgáló methodusunk, mellyel a nyalkahártyába bizonyos előre meghatározott mélységig (1г/2 mm) ténylegesen beszúrunk, alkalmasabb a nyálkahártya érzékenységének kivizsgálására, mint az egyéb methodusok. Ezen vizsgálataink eredményét abban foglalhatjuk össze, hogy bár az íny és a szájnyálkahártya különböző területeinek fájdalomérző képessége igen különböző,még sincs a szájnyálkahártyának olyan területe, mely a tűszúrásra fájdalommal ne reagálna. Az osseális nyálkahártyát a periosteummal laza szerkezetű kötőszövet, a submucosa köti össze, mely bőségesen tartalmaz collagen és rugalmas rostokat. A submucosának köszönhető, hogy a mucosa az állcsontok felett jól elmozdítható, ami részünkre többek közt azért is nagy gyakorlati jelentőségű, mert a helybeli infiltrációs érzéstelenítésnél érzéstelenítő oldatunkat a nyálkahártya submucosájába deponáljuk. A submucosát laza rostos szerkezete teszi képessé a sokszor nagyobb tömegű érzéstelenítő oldat befogadására. Minthogy pedig a submucosa érzőideg ellátása igen szegényes, az oldat befecskendezése mindaddig fájdalmatlan, míg a submucosa feltöltődése következtében annak rostkötegei egyrészt a csonthártyára, másrészt a nyálkahártyára vongáló hatást nem fejtenek ki. Más szóval azt mondhatjuk, hogy a fiziológiás feltételeknek megfelelő oldatok azon mennyisége, mely a submucosába fájdalom nélkül befecskendezhető, egyenesen arányos a submucosa tömegével, továbbá a periosteum és a mucosa között megfeszülő rostszerkezet hosszával. Gyakorlatilag ebből az következik, hogy minél meszszebbre emelhető el a mucosa a csontfelszíntől, annál nagyobb mennyiségű oldat fecskendezhető be fájdalom nélkül a megfelelő submucosába. Összefoglalva vizsgálataink eredményeit, azok szerint megállapíthatjuk, hogy: 1. Az íny és a szájnyálkahártya cerebrospinalis eredetű idegekkel bőségesen ellátott szövetféleség, mely ennek következtében a tapintás-, fájdalom-, hideg- és meleg érzéseket jól differenciálja és a fájdalomkeltő ingerekre a bőrhöz hasonlóan éles jellegű fájdalommal válaszol. 2. Az íny, az osseális nyálkahártya és az áthajlási redő egymáshoz viszonyítva, továbbá az íny és a nyálkahártya egyes pontjai az íny és a nyálkahártya más pontjaihoz viszonyítva nem egyformán válaszolnak a fájdalomkeltő ingerekre : az íny érzékenyebb, mint az osseális nyálkahártya, ez pedig érzékenyebb, mint az áthajlási redő, mindhárom legérzékenyebb a középvonalhoz legközelebb eső részletén és ez az érzékenység distális irányban fokozatosan csökken.
