Fogorvosi szemle, 1949 (42. évfolyam, 1-12. szám)
1949-02-01 / 2-3. szám
142 DR. ZÁRAY ERVIN ban is joggal vethetjük fel a kérdést : lemondhat-e az orvostudomány az individualizáló törekvésekről, lemondhat-e az egyénné és az egyénen túlmenően csoporttá történő szintézis lehetőségeiről ? És lemondhat-e arról az értékes lelki funkcióról, a tudományos kutatásnak arról az irányzatáról, amely mindezeknek az alkattani vizsgálódásoknak az alapja •— az intuicióról ? A fúrás és csiszolás kellemetlen mellékhatásainak kiküszöbölése. Irta : Dr. ZÁRAY ERVIN egyetemi tanársegéd. A fúráskor és csiszoláskor a forgácsolást végző munka nem fordítódik maradéktalanul a kívánt cél elérése érdekében, hanem tetemes százalékban — az energia átalakulásának törvénye értelmében — más energiafajtákon keresztül a fogban alakul át hővé. Fúrással, vagy csiszolással célunk, hogy a fog beteg, vagy felesleges zománc- és dentinállományát eltávolítsuk, elforgácsoljuk. E műveletünk közben kellemetlen kísérő tünetek, jelenségek fellépését tapasztalhatjuk, amelyek munkánkat hátráltatják, kellemetlenné, sőt sokszor lehetetlenné teszik. A kísérő tünetek mechanikusak, de megnyilatkozásukban biológiásak is lehetnek. Célunk elérése érdekében igyekeznünk kell e kellemetlen velejárókat a lehetőség szerint kiküszöbölni, vagy minimumra csökkenteni. Hogy ilyirányú igyekezetünk hatásos lehessén, meg kell vizsgálnunk a fúráskor és csiszoláskor használatos eszközeinket, ismernünk kell azok működését, hatásfokát, erőszükségletét, gazdaságosságát. A fúrás, illetve helyesen marás mechanizmus szempontjából teljesen azonos a gyalulás által végzett forgácsolással, csakhogy itt az eltávolítandó feles anyagot nem egy éllel és nem egyenesvonalú mozgással választjuk le forgács alakjában, hanem forgómozgást végző, több, rendszerint 6—12 éllel ellátott eszközzel, amelyet működés közben az anyagra rányomunk és forgástengelyével párhuzamosan, vagy annak irányában mozgatunk, hogy az élei az anyagba belényomódjanak és azt elforgácsolják. A csiszolókő működés szempontjából teljesen azonos a maróval, (fúróval), csakhogy annak éleit az anyagában egyenetlenül elosztott carborundum, silicium, vagy bórcarbid számtalan kristályéle alkotja. Először nézzük egy fissura-fúró működését, amelynek élei a forgástengellyel párhuzamosak. Mielőtt a nyomás következtében az él az anyagba behatolna, az anyag természete szerint azt összenyomja és amikor a rugalmassági határon túlhaladt, az anyag részecskéit egymástól elválasztja, maga előtt tolva forgács alakjába az összefüggéséből kiragadott részt. Az összenyomás hőképződéssel jár, amelynek főpontja az anyagban, közvetlenül az élnél van, ugyanekkor a forgása, illetve előtolása következtében az él, illetve annak hátlapja az anyagon elcsúszik, tehát surlódik, a forgácspedig az él homloklapján gördül ki, tehát itt surlódik. Az összenyomás által a hő főleg az anyagban, súrlódás következtében, mely tetemesen nagyobb, az élen képződik. A hőképződés olyan nagyfokú lehet, hogy fúrónk élének kilágyulását és az anyag pörkölődését okozhatja. A hőtermelés függ a megmunkált anyag keménységétől, szívósságától, a forgácsolás fokától, tehát az előtolástól, a fogásmélységtől, a metszőéitől, a fogak számától és a vágósebességtől (kerületi sebesség). Lássuk, mely tényezőket tudjuk ezek közül kedvezően befolyásolni, hogy optimálisra csökkentsük a hőképződést, illetve lehetővé tegyük annak elvezetését. A zománc, illetve a dentin, mint alakítandó anyag adva van, ezen nem változtathatunk, de ha ismerjük e két szövetféleség tulajdonságait, a legkedvezőbb forgácsolási módot választhatjuk. A zománc a ma használatos fúróinkkal alig alakítható, rendkívüli keménysége a fúró éleinek teljes letompulását okozza, így a hatásfok még jobban romlik, a súrlódás fokozódása miatt a hőtermelés pedig annál jobban emelkedik. Általában a fúró ép zománc megmunkálására nem alkalmas, erre kizárólag köve-
