Fogorvosi Szemle, 1942 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1942-01-01 / 1. szám

6

legtöbbnyire sokkal később törnek elő, mint a másik oldalon, amelyen a tej fogak épségben maradtak a helyükön.

Tejfogakat húzhatunk ki fogszabályozási célból, ha a tejfog kényszerharapast tart fenn és ha az annyira mozog, hogy sem szabályozással elmozdítani, sem leesiszolni nem lehet, továbbá, ha a tejfog bármely okból oly érzékeny, hogy a normális zárást és különösen a rágást akadályozza és az érzékenység nem szüntethető meg. Véleményünk szerint ugyanis azáltal, hogy az érzékenység miatt a gyermek az erélyes rágásról leszökik, az állcsont normális fejlődését ösztökélő inger kapcsolódik ki.

II. A maradó fogak eltávolítása: Néha, mint már említettük, csakis fogeltávolítás segítségével ésszerű a rendellenességet eltüntetni.

Az esetek nagyobb részében a javallat nem ilyen határozott, mert úgy fogeltávolítással történő megkönnyítéssel, mint anélkül, az összes fog megtartásával, el lehet a fogazat szabályozását végezni.

Annak eldöntésére, hogy a helyzeti rendellenességet tisztán szabályozással szüntessük-e meg, vagy a rendellenesség eltüntetésére, illetőleg az eltüntetés megkönnyítése céljából fogat, vagy fogakat is távolításunk el, a két úton várható kezelési eredményt a következő szempontból hasonlítsuk össze.

1. Mi a célja fogszabályozásunknak: Az „ideális“ elérése az összes fog megtartásához való ragaszkodással, avagy beérjük a szépérzéket és a funkciót kielégítő olyan eredménnyel, melyet esetleg 1—2 fog feláldozásával értünk el.

2. Mennyivel kevesebb áldozattal jár, ha fogszabályozási célunk elérésének megkönnyítésére fogat távolítunk el. Anyagi és időveszteségben megnyilvánuló áldozatnál fontosabb a fogak, illetőleg a paradentium épsége, illetőleg ilyen irányú irreverzibilis sérülések elkerülése.

3. Mennyire befolyásolja az esetleges fogeltávolítás fogszabályozási célunk elérését, illetőleg megközelítését; továbbá milyen állapotban jut a fogazat és milyen állandó az eredmény.

Ad 1. A paciensek túnyomó többsége azzal a céllal keresi fel a szakorvost, hogy az a rendellenességet a lehető legkisebb beavatkozás árán úgy szüntesse meg, hogy a fogazat általánosságban a szép benyomását keltse. Nem ismeri a szakorvostól ideálisnak ismert „normális fogazat“-ot, de nem is törekszik arra. Az orvos feladata és kötelessége, hogy a paciens által hangoztatott kozmetikus követelményeken felül a rágószervnek jó állapotára is törekedjen.