Fogorvosi szemle, 1941 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1941-04-01 / 4. szám

98

autodidakta. A férfi beteget ingén, a nőit blúzán keresztül kopogtatta vastag elefántcsont oszlopocskán át, ami akkoriban már elavult módszer volt, de ragaszkodott hozzá, bár észrevehetően restelkedett miatta unokaöccse előtt.

íme tények, vélemények egy küzdő, elmúlt embertársunkról, aki egykor — ezt nem lehet elvitatni — tettekkel tényező volt a magyar orvosi tudomány és gyakorlat egy körülkerített területén. Aki ítélkezni akar felette, ne felejtse el: gyarló emberek vagyunk mindannyian.

4. A fogorvos. Morelli Károly különcködő egyéniségének, tarkabarkaagyú természetének és talán némileg pénzsóvárgásának is igen élénk jellemvonása, hogy az orr-gégegyógyászat mellett fogászattal is foglalkozott magángyakorlatában. Van példa nálunk arra, hogy fiziológus belgyógyászattal foglalkozott, egy kórbonctan-professaorunk is tette; röntgenológus fogászattal, orvostörténész nógyógyászattal. Az elméleti tudománnyal foglalkozó kutatóorvosnak néha szüksége van arra, hogy megélhetésének biztosítására gyakorlati gyógytevékenységet is fejtsen ki. De arra még nem volt nálunk eset, hegy valaki két egymással össze nem függő, egymástól távol álló, más-más kiképzést igénylő gyakorlati szakmát egy személyben űzzön. Ma az ilyet álláshalmozásnak mondanák vagy még divatosabb jelszóval talán egykézrendszemek. Morelli Károly ezt is meg tudta csinálni, mégpedig olyan furcsa módon, hogy az egyik mellett: az orr-, gégegyógyászat mellett nyíltan színt vallott, azt mint magántanár a fakultás tanrendjében is képviselte, e kar mozgalmaiban annyira-amennyire résztvett, de a másiknak, a fogászatnak, képviseletét tagadta, titkolta, bár fejőstehénnek igen okosan és bőségesen kihasználta. A fogorvosi kar egyesületi szakélete iránt soha a legcsekélyebb érdeklődést nem mutatta, fogorvosnak magát nem nevezte. Fogászattal szívesen foglalkozott, de fogorvos nem volt. A hivatásszerííleg kihasznált égjük orvosi keresetforrásnak e rendi meg- és eltagadása az orvosetikai érzék bizonyos fokú lazaságára vall.

Ez a felemás állapot legelőször is abban mutatkozott jellegzetesen, hogy fogászati szaktanulmányokat egyáltalán nem is folytatott, a szó legszorosabb értelmében autodidakta volt. A kalapált aranytöméseket például úgy vélte megtanulhatni — milyen eredménnyel, azt majd később fogjuk látni —, hogy ébenfabotjának elefántcsont nyelébe lyukakat fúrt és ezekbe kalapálta be az aranypelleteket. Egész bizonyos tehát, hogy fogászati tudása alapos nem volt. A fogászat irodalmával sem foglalkozott. 44 irodalmi dolgozata közül 3 nyelvbetegségekről szól, tehát a tulajdonképpeni fogászattól távoleső határ-