Fogorvosi szemle, 1939 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1939-02-01 / 2. szám
57 metszők a záródás által szabályos kibúvási helyzetükben maradnak, amelyik azonban e fogak számára a tej fogak elvesztése után kóros. Ha ez a feltevés így igaz volna, nem fordulhatna elő, hogy ebből a kényszerhelyzetből kiszabadított fogak, melyeket normális és kívánt helyzetükbe hoztak, a kóros helyzetbe igyekeznének visszatérni, mint ebben az itt leírt esetben. Éltből a fogszabályozástanilag igen egyszerű esetből azt a következtetést kell levonnunk, hogy a visszaesés megelőzésére, a recidiva- V eszel у leküzdésére semmi befolyással nem bírunk; ez a következtetésünk bonyolultabb fogszabályozási eseteknél fokozottabban érvényes. Ennél az esetnél az elképzelhető legideálisabb rögzítés: a teljes alsó fogsor állott rendelkezésünkre, amely a megszüntetett rendellenességnek egész életen át rögzítésül szolgált volna. Hogy ez a rögzítés sem volt ebben az esetben elegendő, meggondolásra kell hogy késztessen bennünket. Mennyivel inkább kell művi, tehát általunk alkalmazott rögzítéseknél, amelyeknek tartama időleges, attól félnünk, hogy a művi rögzítés eltávolítása után visszaesés lép fel, ha a visszaesés megakadályozására a természetes, tehát örökös retentio sem elegendő minden esetben. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a művi rögzítés a természetesnél lényegesen erősebb s hogy a rögzítő gépeket tetszésszerinti erősre készíthetjük; rögzítő gépeinket tehát olyan erőssé tudjuk tenni, hogy viselésük időtartamára a visszaesés lehetőségét ki tudjuk zárni. Fogszabályozásnál az aktiv kezelés befejezése után rögzítés alkalmazásától a tudomány mai állása szerint el nem tekinthetünk. Hogy azonban a rögzítő készüléket mennyi ideig kell alkalmaznunk, hogy a visszaesést biztosan megakadályozzuk, erre a kérdésre felelni sem mi nem tudunk, de más sem tudhat. HASZNÁLJUNK SANALBIN KÉSZÍTMÉNYEKET 2
