Fogorvosi szemle, 1937 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1937-02-01 / 2. szám
75 2. A felhágó ágnak a mediánsíkhoz való hajlásszöge olyan tág határok között mozog (0°—27°), hogy mindazon eljárások, melyek a beszúrás irányát pontosan meghatározzák és csontvezetés útján kívánják a tüt a lingulához juttatni, az esetek nagy százalékában nem vezetnek kielégítő eredményhez, minthogy a tü hegye bizonyos esetekben hegyesebb szögben érheti a felhágó ág belső felszínét, mikor is a tű a csonthártyán megakad és ezért nem tudjuk a kívánt helyre csúsztatni (tütörés veszedelme). A beszúrás irányát tehát esetenként .kell meghatároznunk, a felhágó ágnak a mediánsíkhoz való hajlásszöge alapján, ami kellő tapasztalat és megfelelő anatómiai tanulmányok alapján hozzávetőleges pontossággal rátekintéssel is megállapítható, tekintve, hogy a felhágó ág hajlásszögének a középértéktől való positiv, illetőleg negativ irányú eltérése, az arc külső konfigurációjában látható és felismerhető elváltozásokat okoz. 3. A lingulának a felhágó ág belső felszínén való viszonylagos helyzete a középértéktől (50) sok esetben mutat néha tekintélyes lefelé (37) vagy felfelé (66) való eltérést. Mindazon eljárások, melyek a beszúrás magasságát az alsó fogsor rágó felszínével egymagasságban vagy ahhoz közel jelölik meg, bizonyos esetekben sikertelenséghez vezetnek. Azokban az esetekben ugyanis, mikor a lingula az átlagos magasság felett helyezkedik el (az esetek egyharmada), a tűvel nem fognak a spatiumba jutni, hanem a m. pterygoideus int. rostjai közé. E szempontból tehát azok az eljárások célszerűbbek, melyek a beszúrás helyét magasabban határozzák meg, pl. az alsó és a felső nagyőrlők rágósíkjai közötti távolság felezési pontjában (Levitt, Schleich), mert így ez a hibaforrás nagy valószínűséggel kikerülhető. Mindezen eredményeinkhez 750 állkapcson eszközölt méréseink alapján jutottunk. Ez az anyag számszerűen talán nem elég bő ahhoz, hogy belőle az egész állkapocsnak általános érvényű anthropoanatomikus törvényszerűségeit megállapítsuk. Ez nem is volt szándékunkban, ez az anthropologusok feladata. De azért azt hisszük, hogy amikor egy gyakorlati orvosi müfogás kivihetőségére vonatkozólag szükebb, körülhatároltabb állkapcsi anatomikus tájékról van szó, akkor — megengedve későbbi jóval gazdagabb anyag vizsgálatából származható némely számszerű kiigazításokat is — a mi anyagunk elégséges annak bizonyítására, milyen nagy az a variációs szélesség, mely a linguláris vezetéses érzéstelenítés technikájában a merev szabályokkal szemben, kényszerítőleg kell, hogy szabad kezet engedjen a megfelelő anatómiai előtanulmányokon és tapasztalaton alapuló egyéni megítélésnek. 3*
