Fogorvosi szemle, 1935 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1935-02-01 / 2. szám

mint a sebészet egyik fejezetét, a sebészet tanárai tanították, néha több, máskor kevesebb jelentőséget tulajdonítva neki. Akadt sebészprof essor, aki külön fogászati tankönyvet adott ki (Plenk). A szakmának tehát kiváló tanítói, propagálói voltak az egyetemen, s hogy mégsem tudtak számára méltó képviselőket toborozni, annak egészen sajátságos okai vannak.

Az egyik bizonyára az, hogy a fogászatot, mint az általános orvostudományok olyan ágát, melyben a technika jut túlsúlyra, az elméletek, az elméleti tudományok korában nem övezhette az orvosi hivatás különös nimbusza. A technikai tudományok iránti nagyobb érdeklődés és elismerés, a technikai tudományoknak egyetemi rangra való emelése, már a legújabb kor vívmánya. Ne említsünk egyebet, a budapesti műegyetemet még a múlt század hatvanas éveiben is, mikor még a régi Nyúl-utcában, a mai Lónyai-utcában volt, „ipartanodának“ nevezték. A fogászatot kétségtelenül részben technikája miatt tartották kevesebbre az orvostudományok más ágánál. Ma éppen technikája lendíti előre, mert számára kiváló lehetőségeket biztosít.

A XIX. században mindinkább előtérbe nyomult az a felfogás, hogy a fogászat technikájának az orvostudomány az alfája. Nyilvánvalóvá lett, hogy a fogászat művelése nem bízható kizárólag technikai ismeretekkel bíró kézművesekre. A kérdés már most csak az volt, hogy mi módon lehetne a fogászattal foglalkozókra is orvosi képzettséget oktrojálni. Természetesen a legegyszerűbbnek látszott a külföldi „dentist“-rendszer importálása. A külföldi dentistek mintájára nálunk a „magister artis dentariae“ képesítés megszerzésére kötelezték azokat, akik a fogászattal foglalkozni akartak. Közegészségügyi viszonyainkra oly jellemző ellenőrzés hiánya folytán azonban még ez sem volt feltétlen szükséges. Szomorú bizonysága a tény, hogy az egyetem 1770-tűl 1867-ig, majdnem 100 esztendő alatt összesen 44 ilyen diplomát adott ki. A 44 fogászmester működéséről, sajnos, semmit sem tudunk. Irodalmi emlékeink közt egy sor sem akad, mely ilyen magister artis dentariae tollából került volna ki. Tehát a félmegoldás, mely külföldön olyan kiváló képviselőkhöz juttatta a szakmát, akik azt valóban előbbre is vitték, nálunk csődöt mondott. Tán szerencse. Mert valószínűen ennek köszönhetjük, hogy a stomatologiai ideálnak akkor már mindenütt elhintett magja hazánkban is vert gyökeret.

Az újkor irodalma jól elkülöníthető úgy a közép-, mint a legújabb kor irodalmától. írói a középkorban még a papok, borbélyok, az újkorban mondhatni kizárólag orvosok, sebészek, legnagyobb részt egyetemi tanárok voltak. Az újkori irodalom már a középkor zavaros misticismusától megtisztult; megfigyeléseken és tapasztalatokon

100