Fogorvosi szemle, 1932 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1932-03-01 / 3. szám
186 csak a közvéleményre, de magára az orvosra is megrázó hatással volt. Ha a súlyos betegség folyamán extractio is történt, már meg is formulázódott a vád: a betegség tragikus fordulatát csak a foghúzás okozhatta, mely a vádlók szerint vagy rossz technikával, esetleg piszkos eszközzel végeztetett, vagy pedig a művelet rosszul megválasztott időben történt. Így az orvosok egy részében is meggyőződéssé vált, hogy a foghúzás a fertőzés tovaterjedését okozhatja. Az állcsontok chirurgiájának fejlődésével s a röntgendiagnostika kiépítésével azonban e conservativismus káros tévedései mindgyakrabban kerültek napvilágra, aminek szerencsés következménye lett, hogy e téves álláspont híveinek száma erősen leapadt. A mindennapi gyakorlatunkban azonban sajnálatosan tapasztaljuk, hogy e téves tannak nemcsak a laikusok körében, de az orvosok között is — ha kis számban is — de még mindig van talaja. Ez magyarázhatja meg Szabó professor erélyes szavait, ki tankönyvének 1924-iki második kiadásában szószerint a következőket mondja: „Egyszer már erélyesen állást kell foglalnunk orvosok körében is elterjedt az ellen a babona ellen, hogy dagadt arc mellett fogat húzni nem szabad és a fog eltávolításával, esetleg kezelésével addig várjunk, amikor már a betegség tulajdonképpen lefolyt. Le kell hogy rögzítsük, hogy semmiféle ellen javallatát a foghúzásoknak és így az oki therapiának bármily kiterjedt csonthártyalobok kapcsán, lágyrészdaganatok mellett nem látjuk.“ Érdekes, hogy Pichler professor egy évvel később megjelent dolgozatában (Zeitschrift für Stomatologie 1925. 2. szám) hat halálosvégü fogextractióról szóló beszámolójában szintén régi babonának (ein alter Aberglaube) minősíti azt a tévhitet, hogy a lágyrészek gyulladásos betegségeiben nem szabad fogat húzni. Szerinte ez az előítélet semmi alappal nem bír, s az extractiót feltétlenül és minél előbb el kell végezni, tekintet nélkül arra, hogy a szövetekben lefolyó gyulladás milyen stádiumban van. Nem célom felsorakoztatni azokat a szerzőket, kiknek véleménye a fenti állásponttal megegyezik, csupán megjegyzem, hogy e névsorban a stomatologia tudományának úgyszólván összes komoly értéket jelentő képviselőjével találkozhatunk. Számunkra a kérdés actualitását tulajdonképpen az adta meg, hogy sebészi életünknek egyik nagytekintélyű, kiváló tagja, Fischer Aladár professor, a Magyar Fogorvosok Egyesületének egyik tudományos ülésén a tárgyról előadást tartott — amely egyébként e lap multhavi számában nyomtatásban is megjelent — s megismertette velünk e kérdésben vallott tudományos meggyőződését. Mivel Fischer professor álláspontját a gyakorlati élet tapasztalataival nem tudjuk T
