Fogorvosi szemle, 1930 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1930-01-01 / 1. szám
29 másnapra, hogy a fog-sort megfelelő rögzítősínbe helyezzék, a beteg azonban nem jelentkezett a kitűzött időben. Körülbelül fél év múlva megjelent az állcsonttörött a klinikán, igen szánalmas képet nyújtva ; teljesen lesoványodott, bevallása szerint 20 kilogrammot adott le, szája elferdült, miután az alsó állkapocs az izomvongálás következtében a nagyobb vongálásnak megfelelő irányba tolódott el. A törvégek kifejezett dislocatio ja mellett több genyes sipoly volt látható az állón, bő nyálfolyás volt jelen és a beteg nehezen és rosszul beszélt. Kérdezősködésre előadta, hogy hozzátartozói lebeszélték róla, hogy alávesse magát a kezelésnek, szerintük ugyanis a csonttörés sokkal jobban gyógyul, ha magára hagyják. Ez a példa igen eklatáns bizonyítéka annak, hogy mennyire fontos és nélkülözhetetlen feltétele az állkapocstörött gyógyulásának a szakszerű és alapos körültekintéssel végzett sebész-orthodontiai kezelés. Az állkapocstörések célszerű kezelése igen nagy jelentőségű klinikai szempontból, de talán ennél is fontosabb a társadalombiztosítás nézőszögéből vizsgálva. A társadalombiztosítás legfőbb érdeke, hogy minden erejével azon legyen, hogy betegeit 100%-ig egészségessé és munkabíróvá tegye, fáradságot és pént nem kímélve kövessen el mindent a teljes gyógyulás és munkaképesség visszaállítása érdekében. Az állkapocstörött pénztári betegeket mindezideig a klinikán látták el, jóllehet ezek kezelése a pénztár hatáskörébe tartozott volna. 1929 július 1-e óta ez a helyzet megszűnt, amennyiben az állkapocstörési eseteket ma már az intézet kebelén belül látjuk el és nem utaljuk a klinikára. Ezen újítás nagy megtakarítást jelent a pénztárnak és a beteg helyzetét is igen megkönnyíti, mert nem veszít időt és energiát az ide-odajárkálással. Az állcsonttörések ellátását jelenleg én végzem a pénztárnál, úgy mint annak idején a klinikán Horváth főorvos útmutatása és irányítása mellett. Ezek után engedjék meg, hogy röviden elmondjak néhány idevágó dolgot és nagy vonásokban vázoljam ezt a tárgykört. Az állcsonttöréseknél úgy, mint egyéb, csonttöréseknél is, túlnyomóan traumás okok szerepelnek, kisebb rész jut az aetiologiában pathologiás momentumoknak. Traumás okok közül leggyakoribb a boxolás, verekedés, rablótámadás. Részegség és ájulás következtében összeesett betegeknél nem ritka az állcsonttörés, úgyszintén — főleg vidéken — lórúgás, újabban pedig országszerte autó- és motorbiciklibalesetek után. Lövési állcsont
