Fogorvosi szemle, 1929 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1929-02-01 / 2. szám
121 fracturait résznek meglehetősen mélyen védett helyen kell lenni s fertőző momentumnak nem szabad szerepelni. Persze ezek az esetek ritkábbak, mert szájban steril viszonyok nehezen képzelhetők el. S ha a gyökér be is gyógyul — látszólag reactio nélkül —, sohasem tudhatjuk előre, hogy nem hordja-e magában az infectio csíráját s egy hosszú nyugalmi állapot titán a folyamat mikor válik acuttá, vagy esetleg mint egy lassú folyamat neuralgias fájdalmak okozója lehet. Sokszor a patiens mitsem tud arról, hogy neki egy bennmaradt gyökere van s magunk is csak röntgenfelvétel után jövünk rá. Persze az ily mélyen elrejtett gyökér eltávolítása, sokszor nem a legkönnyebb feladatok egyike ; nem is annyira az eltávolítása, mint inkább a felkeresése. Ismételve az eddig elmondottakat, a szabályt úgy kell felállítani: minden betört gyökeret el kell távolítani, ha a beteg egészségi érdekeit tartjuk szem előtt. Kivételt képezhet azon egészséges pulpájú fog gyökerei, melynek elérése igen .nagy nehézségekbe ütközne s a további kísérlet súlyosabb roncsolásokat okozna. így bölcsességfogaknál, vagy alsó állcsonton azon fogak gyökereinél, melyeknek vége kampószertien van elgörbülve stb. Hangsúlyozom, hogy ezen esetek aránylag elég ritkák a fracturák nagy számához képest. Az elmondottakból következik, hogy nem ajánlatos várni a betört gyökérrel, míg az esetleg meglazul, vagy felszínre kerül, vagy még inkább sorsára hagyni s ezzel mintegy befejezetlenül hagyni egy már megkezdett műtétet. Mert, ha vesszük, minden egyes extractio egy műtét s az operativ szakmának melyik ágában látjuk azt, hogy az operateur, ha a műtétnek egy nehezebb phasisába kerül, azt nem fejezi be! A fogorvos nem egyszer kerül abba a helyzetbe, hogy egyedül áll szemben a legnehezebb esettel s bizony minden külső segítség és assistentia nélkül a műtétet alig tudja befejezni s minden további extraetiós kísérlet hiábavalónak fog bizonyulni s csak a betegnek fog sok fölösleges szenvedést okozni. Ha az ily esetet az orvos, kinek megfelelő assistens és instrumentarium nem áll rendelkezésére, tovább küldi, sokkal kevesebbet árt magának, mint az, aki patiensét hiábavaló szenvedéseknek teszi ki, vagy az extractiót befejezetlenül hagyja, esetleg elhallgatja a fracturât, félve, hogy tekintélye csorbát fog szenvedni. Ezzel szemben a másik oldali túlzásokra is bátor volnék a figyelmet felhívni. Ugyanis nem tartom az orvosra nézve hasznos dolognak azt sem, hogy egyszerűen kényelmi álláspontra helyezkedve a legegyszerűbb esetet is tovább küldje, anélkül, hogy csak meg is kísérelné az extractio befejezését. Ma már 3
