Fogorvosi szemle, 1928 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1928-02-01 / 2. szám

131

Ez az adat tehát világosan bizonyítja, hogy a XVII. század végén még nem létezett nálunk fogorvoslás — és hozzátehetjük: azontúl még sokáig nem létezett. Csak a XIX. század elején bukkanunk első nyomára, hogy azt mondhatjuk: most már van, illetőleg kezdődik. Az adatot az 1803-ban megjelent első pesti címjegyzékben találtam, ahol az olvasható, hogy működött akkor Pesten 17 orvos, 19 sebész és 2 fogorvos. Hát ez utóbbiaknak jó dolguk lehetett, mert Pestnek akkor éppen 30.000 lakosa volt, tehát 15.000 jutott egy fogorvosra, amiből igen szépen meg lehetett élni, ma alig 5000 jut egyre. Vagy pedig az akkori pestieknek igen jó foguk lehetett, hogy nem volt szükségük többre, mint két fogorvosra.

Lassan-lassan azonban felszaporodhatott a számuk, amit abból ítélhetünk meg, hogy 1831-ben megjelent az első magyar nyelven írt fogászati könyv. Takáts Pál nevű budai fogorvos írta ezen a bájos címen: A szorgalmatos fogorvos. Csak két példány maradt meg belőle, az egyik az Akadémia könyvtárában, a másik Csilléry kartárs úr tulajdona. Igaz, hogy csak kicsiny könyvecske és szerzője elég becsületes megvallani, hogy német könyvekből kompilálta. Ez az idegen tudomány emlőin való táplálkozás jellemzi nemcsak az akkori magyar fogászatot, hanem azontúl, körülbelül a múlt század 70-es éveinek végéig. Mert akik ezen első magyar fogorvosok után jöttek: Nedelko Döme, aki 1844-ben első professora lett a pesti Egyetemen a fogászatnak; Barna Ignátz, aki az első tankönyvet írta; a Turnovszky-ak, a bikafalvi Máthé-ék, azok mind idegenben, leginkább Bécsben tanultak és onnét idegen szellemű tudományt hoztak magukkal. Hazajövet Pestre, persze a gazdagok negyedében, a Belvárosban telepedtek le és bizonyos céhszerü szellemtől vezéreltetve -— minthogy a csizmadiák is egy utcában laknak és a szűrszabők egy másikban —, úgy ők is egymás mellé húzódtak: a Kristóf-téren, a Szervita-téren, a Hajó-utcában. Miként Párizsban egy quartier latin, úgy létezett Pesten akkor egy quartier dentaire.

A 70-es években lényegesen megváltozott a helyzet az egész vonalon. Az egész magyar orvostudománynak fellendülési kora, renaissansa ez. A Trefort— MarJcusovszky szellem nemzetiesíti, önállósítja és modernizálja a hazai orvostudományt, aminek külső jele új klinikák építése, új tanszékek szervezése és legfőképpen az 1876-iki közegészségügyi törvény megalkotása, amely a magyar fogorvoslásnak is magna charta-ja, mert kimondja, hogy a fogászat a többi orvostudománnyal egyenrangú és ezért csak egyetemes orvosdoktorok foglalkozhatnak vele.

A fogászat törvényes receptiója tehát ezzel ki volt mondva, de tudjuk, hogy az ilyen hivatalos úton elrendelt receptiót nem követi mindjárt nyomon a társadalmi. Ebben az esetben az orvostársadalmi receptio. A fogászatnak most már be kellett bizonyítania, hogy túl az eddigi empirikus és manualis ügyességen és tudáson, valóban orvosi tudomány, moly a többiekkel együtt és vállvetve képes hozzájárulni a nemzettest egészségének, azaz a nemzeti lét egyik pillérének fentartásához.

A feladat tehát ki volt tűzve — és szerencsére akadt férfiú, aki vállalta és fényesen meg is oldotta: ez Árkövy József volt, a magyar fogászatnak legkimagaslóbb alakja. Nagyarányú szakirodalmi munkássága az általános orvostudomány alapján nyugszik és ezért maradandó emléket biztosít neki nemcsak itthon, hanem a szakma külföldi irodalomtörténetében is. Nagyvonalú és messzelátó szervező munkájának pedig köszönhetjük a Magyar Fogorvosok Egyesületét, az Association Stomatologique Internationale alapítását, a budapesti stoma-4*