Fogorvosi szemle, 1926 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1926-01-01 / 1. szám
26 ismét fokozottabb méltánylásban részesül. Ezen kis kitérés után ismét visszatérek a témához és mégegyszer határozottan állást szeretnék foglalni az ellen, mintha az orthodontiai kezelés legalkalmasabb időpontja a második praemolárisok előtörése után, azaz a 11 és 12-ik életévvel jött volna el. Későbbi kezelések természetesen a fentebb mondottak alapján éppen úgy keresztülvihetők, mint az élet bármely szakában, amikor is csupán a külső körüményekben rejlenek e nehézségek. A készülékek alkalmazása felnőtt egyéneknél a 20—30 éves korban természetesen kevésbé kellemes, különösen ha látható készülékekről van szó. Továbbá a kezelés hosszú időtartama is jobban zavar felnőtteknél. A retentió is nagyobb nehézségeket támaszt és mindenesetre sok esetben kedvezőtlen prognózist nyújt. Oly egyéneket azonban, akik mindezen kellemetlenségeknek hajlandók magukat alávetni, nem lehet hibás theoretikus meggondolások alapján a kezelés lehetősége elől elzárni. Mindezekből tehát azt láthatjuk, hogy az anomáliák kezelésére határozott életkor nincs, hanem ismételni kívánjuk a fent mondottakat, hogy az anomália akkor kezelendő, amikor diagnosztizáltuk és hogy a prognózis szempontjából a legkedvezőbb a zsenge gyermekkor, amikor is készülékeinkkel egy abnormális folyamatot normális irányba terelünk.
