Fogorvosi szemle, 1920 (13. évfolyam, 1-4. szám)
1920-12-01 / 1-4. szám
60 Az előttünk fekvő könyvben szisztematikus rendszerbe foglalva van adva, a specialis sebészorvosi — és hozzátehetjük— fogorvosi tevékenység, melynek egyes részleteivel természetesen ez ismertetés keretében nem foglalkozhatunk. Iparkodunk azonban elveket ismertetni, melyek a szerzőket vezették. Érti csakhamar felismerte, hogy az állkapocstörések gyógyításában a „konzervativ-stomatologikus“ irány sok esetben pseudoarthrozisokra vezet. Mindenekelőtt iparkodott ezek okára világot vetni. Érti pontos Röntgen-felvételeken megállapítani véli, hogy a konzervatív kezeléssel gyógyult esetekben a lőcsatorna, ha az az állkapocs testében volt, szegmentszerü és nagyobb, egymással többé-kevésbbé érintkező csontszilánkokkal volt kitöltve. Ezekben az esetekben a gyógyulás oka kézenfekvő: az életképes és egymással érintkező csontszilánkok egyszerű rögzités alatt (sinek) összenőnek. Ezeket az eseteket nevezi Érti jóindulatú segmenttöréseknek, a konzervatív kezelésre nem gyógyuló, illetve pseudoarthrozisra vezető esetekben, a corpusban levő lőcsatorna ugyancsak segmentszerű, de homogénebb, abban elhaló csontszilánkok voltak, melyek — és ez a fontos — mint segmentumok szerepeltek. Ezeknek az eseteknek még malignusabb charaktert adott az a körülmény, hogy a csontszilánkok egy része mint sekundaer projektil a regionaer lágyrészekbe volt disszeminálva, a hol hosszantartó fisztulózus hegképződéseket okozott. A hegesedés mindinkább kitolódott oly hosszú időn át, hogy végül a törvégekre is reáterjedt, és azon regressiv elváltozásokat, részben resorptiókat is okozott. Ilyen esetekben Érti jó korán, a 8. héten a sérülés után osteoperiostális plastikát végez, melynek ismertetésébe alább bocsájtkozunk. Támaszkodva a négy év alatt állkapocstörések gyógyításában tett tapasztalatainkra, Érti ez irányú fejtegetéseit teljes egészében magunkévá nem tehetjük. Elismerjük a tényt, hogy egyformán, gondos konzervatív (fixációs) kezelésre az állcsonttörések egy része definitive nem gyógyul, vagyis, hogy posttherapeutikus álízület támad. De ennek okát olyan egyszerűen, mint Érti festi, nem képzelhetjük el. Már magában véve pusztán Röntgenkép-leletekre alapítani ezt nem tud-
