Fogorvosi szemle, 1917 (10. évfolyam, 1-4. szám)
1917-01-01 / 1. szám
5 városi kórházban (dr. Ziffer) hasonló sérültek szintén kellő segítséget nyernek. Kétségtelen, hogy az olyan intézmények — mint a minőket felsoroltam — már a harczvonal mögött is szükségesek. Mindnyájunk előtt világos, hogy minél hamarább kerül az ilyen törött állkapcsú szakszerű orvosi kezelésbe, annál hamarább lehet reménye a helyes irányú gyógyulásra. És annál kevesebb lesz a helytelen irányban gyógyult és így többé-kevésbé rokkant, csonkult arczsérült. De kétségtelen az is, hogy a hosszabb időt — mint látni fogjuk 6—8 hónapot, esetleg több időt — igénybevevő kezelés csakis a harcztértől távolabb eső, a városi centrumokban létesített, speciálisán, szakszerűen felszerelt kórházakban, osztályokon történhetik. Ilyen helyek elsősorban épp azon utókezelők, gyógyintézetek, melyeket minálunk a közelmúltban a rokkantügyet felkaroló bizottság: a „Csonkított és Béna Katonákat Gondozó Bizottság“ állított fel és a melyeket most a m. kir. Rokkantügyi Hivatal átvett. Dollinger prof. a (révész-utczai) székesfővárosi, vöröskeresztes hadikórház igazgatója, a mikor kórházát készséggel bocsátotta a rokkantügy szolgálatába, a sebészi és orthopaed utókezelő osztályokkal egyidőben, azok mellé egy odont-orthopaediai utókezelő osztályt is állított fel és ennek a hatáskörébe utalta az arcz- és állcsontsérülések utókezelését. Hogy ez az osztály feladatának teljesen meg tudjon felelni, ellátta mindazon eszközökkel, melyek e czélra szükségesek. Az osztály mellé fogtechnikai laboratóriumot szervezett, mely laboratórium szakszerű vezetés alatt, szakmunkásokkal az állcsontsérültek foghiányait, az állcsonthiányokhoz szükséges prothesiseket, továbbá az állcsont-törött beteg kezeléséhez szükséges készülékeket, síneket stb. készíti. Nagy köszönettel tartozom a Szabad Lyceum igen tisztelt vezetőségének az alkalomért, hogy nagy vonásokban beszámolhatok azon orvosi — és itt közbeszúrhatom : sebészi és szakorvosi — ténykedésekről, melyekkel sok esetben képesek vagyunk megakadályozni azt, hogy az arcz- és állcsontsérült rokkanttá váljék, vagy legalább is elérhetünk annyit, hogy rokkantságát elviselhetővé tegyük. Mikor pedig
