Fogorvosi szemle, 1917 (10. évfolyam, 1-4. szám)

1917-01-01 / 1. szám

22

Ezért nagyon fontos dolog — úgy individuális, mint kollektiv szempontból, — hogy az aprólékosságig menő gondossággal és tökéletességgel állítsuk helyre és evvel tegyük versenyképesebbé sebesültjeinket.

Az arcz defectusainál: orr-, szem-, fülhiánynál elsősorban ez a sebészet feladata, melynek ez mai fejlettsége mellett sokszor teljesen sikerül is. Azonban vannak mégis esetek — különösen orrhiánynál —, a mikor ez nem sikerül. Önök nagyon jól ismerik azokat a különféle plastikus műtéteket, melyekkel a sebész az elpusztult orrot helyreállíthatja és éppen ezért tudják azt is, hogy számos esetben miért nem sikerül ez kielégítő módon, vagy ha az eredmény a műtét után jó is, miért romlik az el rövid idő múltán. Ilyenkor van jogosultsága a pótló eljárásnak, a prothesisnek, vagyis műorr készítésének.

Lesz szerencsém néhány ilyen esetet bemutatni. Előbb azonban röviden előrebocsátom, hogyan készül a műorr.

Régebben porczellánból égették vagy arany-, illetőleg platinformára .zománczozták. Ez persze nagyon nehéz és költséges munka, de e mellett a prothesis törékeny. Ezért ezen eljárást követöleg a kaucsukot és celluloidot vették használatba, melyekből könnyebben lehet orrot formálni, az anyag is olcsó és elég tartós.

Mindezen anyagokból való műorroknak az a nagy hátrányuk, hogy merevek, kemény szélüek, az arczbőrhöz nagyon tökéletlenül simulnak, arczizmok mimikái játékában részt nem vehetnek, szóval életnélküliek, hideg, holt hatásúak. Az ilyen orrhiányos ember tehát mindenképpen bajban volt. Ha így járt végig az utczán, a gyerekek utánaszaladtak kiabálva: nini, az orrnélküli ember! Ha meg föltette a műorrát, hát a gyerekek persze ugyancsak utánafutottak, kiabálva: nini, ennek müorra van!

További nagy hátránya az e fajta műorrnak, hogy az arczon való megerősítéshez sokszor külön komplikált készülék szükséges.

Néhány éve egy bécsi orvos, dr. Carl Henning, az Allgemeines Krankenhaus moulage-osztályának vezetője szeren-