Fogorvosi szemle, 1915 (8. évfolyam, 1. szám)
1915-06-01 / 1. szám
121 A harcztéri állcsontsérülések odontorthopädikus utókezelése. Előadás, tartották az orvosi továbbképző kurzusok során 1915. április hó 30-án: dr. Salamon Henrik és dr. Szabó József egy. magántanárok. A czím, a melylyel az orvosi továbbképző ezen előadási sorozatában Salamon magántanár ur előadását és az én mondanivalómat hirdettük, nem jelöli meg teljesen azt a munkakört, azt a feladatot, a mely nekünk jut az állcsontok harcztéri sebesüléseinek gyógyításában. Nem jelöli pedig meg azért, mert e sérülések túlnyomó részben oly természetűek, hogy közvetlenül a sérülések után már szakszerű beavatkozást igényelnek. Tett tapasztalataink alapján azt kell, hogy mondjuk, hogy minél hosszabb idő telik el a sérülés elszenvedése iés a szakszerű kezelés kezdőpontja között, annál rosszabb ezen sérülések prognózisa: annál hosszadalmasabb a kezelés tartama, annál többet szenved a beteg és a teljes restitutio ad integrum annál kétségesebb. Kötelességünk tehát e helyen foglalkoznunk a harcztéri állcsontsérülések kezelésével, nem pedig csupán azok utókezelésével. ilyforinán tárgyalásunkat két részre kell osztanunk: szólnunk kell — hogy úgy mondjam — a friss harcztéri állcsontsérüiésekről, továbbá az olyan állcsontsérülésekről, melyek kezelésére tényleg ráillik az utókezelés meghatározása. De fejtegetéseink során — könnyen érthető okokból — a törések és ezek között is az állkapocstörések azok, melyekről ez alkalommal szó lesz. Az állkapocstörések kezelésében czélunk egyezik mindabban, a mire a modern chirurgus törekszik csonttörések kezelése közben. A sebész czélja meggyógyítani az eltört csontot úgy, hogy gyógyulás közben a törvégek el ne tolód
