Felvidéki Méhész, 1918 (2. évfolyam, 2-12. szám)
1918-07-01 / 7. szám
Felvidéki Méhész 6 Április elején, midőn a kedvező időjárás folytán az akácoknak már virágukban kellett volna államok, midőn a cseresznye, barack, szilva és egyéb gyümölcsfák már dús terméssel kecsegtettek és a szőlőhajtások is szépen fejlődtek, fájó szívvel vettük észre az akácvirágzás ez idei elmaradását. És ezt a csapást tetézte a júniusi fagy, mely nemcsak helyenként támadt, hanem végigsöpörte az egész országot. A földeket dér borította és nem üde tavasznak, hanem zord ősznek a képét mutatta a táj. Itt is első a méhész, aki megsínyli a késői fagyot, amely mintegy szívtelenül és hideg kézzel letarolta még azt is, ami az akácot egy kevéssé pótolta volna. De a méhésszel együtt, aki közvetlenül érzi a veszteséget, közvetve megérzi azt az egész ország is, mert e jövedelmi forrás ezévi elapadása, sőt talán teljes elmaradása, a méz megdrágulása, mindnyájunknak érezhető veszteséget okoz. És ez a veszteség nem ejti kétségbe a tapasztalt méhészeket, akik megelégszenek, ha a méhészetükben fekvő vagyonukat biztosítva látják. Fájdalom, erre ma legkevesebb kilátásunk van. A családok nem fejlődnek, a fiasítás kevés, a hordás csak a szűkre fogott napi szükségletet födözi. Nagy gondot okoz tehát, hogy megóvjuk évek szorgalmas munkájával szerzett vagyonúnkat s hogy el ne veszítsük azt a forrást, amely háztartásunk háborús deticitjének kiegyenlítésére pótolhatatlan volna. Ki tudja, mit hoz a jövő ! A méhek sorsa bizonytalan, különösen bizonytalan ma, midőn az őszi hordás elé kevesebb reménnyel nézhetünk, mint más években: midőn nem tudhatjuk, hogy nem lesznek-e méheink egy-két hétig tétlenségre kárhoztatva, ami pusztulásukat okozná. (Szatmárvármegye.) Fischer Pál. Tekintetes Szerkesztő ur ! Útnak indítom beszámolómat újból; mig első levelem tele volt reménységgel, ezen sorok már a kétségbeesés jellegét viselik magukon, hogy miért — alább közölt soraimból ki fog tűnni! Legutóbbi levelemben a liszttel való etetést jeleztem, közben azután megindúlt a gyümölcsvirágzás s igy méheim lassan-lassan abbanhagyták a liszt hordását. Lázas munka indúlt meg minden családnál, valósággal nemes versenyre keltek egymással a kaptárak — az időjárás sem gátolta őket munkájukban. Mikor a gyümölcsfák elvirágzottak, megkezdtem a serkentő-etetést, hogy a bekövetkezendő akác hordáshoz legyen elegendő népség, s igy meg- gyarapodott népséggel kellőképpen kiaknázhassák a virágzást, még akkor nem is sejtettem, hogy a húsvéti fagy oly óriási rombolást vitt véghez az akác rügyeiben. Ez a fagy volt oka annak, hogy a gyümölcs fáknál sem volt kellő a méz képződés! Minden családomat étettem, különös gondom volt a kasra, hogy annak idején jó, erős rajjal gyarapítsam állományomat. Hanem »ember tervez, Isten végez!« Május 8-án felszereltem a mézürt teljesen. A költőtért is rendbehoztam, mely alkalommal láttam bőséges gyümölcsét az étetésnek, nevezetesen még az utolsóelőtti keret is zsúfolva volt hasítással, találtam már új mézet is! Minden családom lázasan várta már a mézszüretet. Május 12-én kezdett nyiladozni az ákác. De nagyon keserves csalódás ért bennünket, csak itt-ott volt látható egy virág ! Volt olyan akác is, melyen egy virág sem volt. Elég hosszadalmas volt a virágzás, s igy kiaknázhatták volna, de nem volt benne már! Szóval majdnem minussal zártuk le a szüretet. 20-ika körül átvizsgáltam a mézürt, bár tisztának, de teljesen üresnek találtam, sőt a költőtérben is csak itt-ott találtam egy kevés mézet. Megjegyzem, alig volt nap, hogy ne fújt volna a szél, s bizony eléggé gátolta munkásainkat fáradságos munkájukban. Építeni egy- átalán nem építettek, a műlépek úgy maradtak, ahogy betettük azokat. Vidékünkön egy rajzást hallottam. Ki-kiültek, de megint visszahúzódtak — az enyém meg sem kísérelte. Április és május úgyszólván eső nélkül ment el, óriási Ínség előtt áll határunk, legelőnk, rétünk, mintha le lenne égve, »nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben«. A legnehezebb évnek nézünk elébe, vidékünkön egyetlenegy méhész sem pörgetett, mindnyájan összetett kézzel hálálkodnánk, ha annyit gyüjtenének méheink, hogy a telet valahogy kihúznák. Mivel mézem nincsen, cukorral próbálgatom fönntartani méheimet, s igy akarnám megmenteni a jövő évnek. Még egy reménység táplál bennünket (a tarlóvirág — ha ez sem sikerül, akkor nem tudom hányán fogunk tavasszal méhészkedni. Május 31-én kaptam egy népes Boconádi kast, hogy átla- koljam — s a található mézet szolgáltassam vissza. Elvégeztem az átlakolást, s mikor a sejteket kivágtam, 4—5 dkg. mézet ha találtam benne. Szóval még arra sincs kilátás, hogy egyesítés folytán egy kevés étetni való mézre szert tehessek. Ilyen szomorúak nálunk a viszonyok, s most már bizonyára meg fogja érteni Szerkesztő úr, miért aggódunk a jövőre nézve.
