Felvidéki Méhész, 1918 (2. évfolyam, 2-12. szám)
1918-06-01 / 6. szám
2 Felvidéki Méhész. vei és új eszmék születésével minden eltűnik, ami azelőtt: szép, nemes, jó és mindenfölöttvaló volt. Avagy nem emlékezünk már arra az időre, amikor az ifjúság március idusát lopva, rejtett lelkesedéssel, elbújva ünnepelte meg? . . . Később a hivatalos világ is tudomást szerzett az ünneplésről, hallgatóan tudomást vett róla, csak a tanári testületet hívta föl a tartózkodásra, amit meg is tett. A későbbi nevelő generáció már résztvett az ünnepségen, együtt volt mester és tanítvány. Hovatovább enyhült a láng, hamvadt a tűz, a lelkesedés sokat veszített megnyilatkozásából, s több volt a külsőség, mint az érzés. Év- ről-évre lanyhúlt az ifjúság forrongása a márciusi ünnepségért, s végűi, ma, hetekkel azelőtt kürtölik világgá mi készül március 15-ére. A lelkesedést fűtve tartják ébren, s mire eljön a nap, akkor ébredünk arra, hogy csak azok vesznek részt az ünneplésen, akiknek ott kell lenniök. Lesz most új ünnepelni való! A fiatalabb generáció bőven gondoskodik arról, hogy legyen — új március 15-ike! És hány nap vált már eddig március idusává!? . . . Csodásán elkalandoztam, kedves Szerkesztő Uram, ugyebár. Bocsásson meg az én nehézkes természetemnek, s hogy kissé kitértem, nem azért történt, hogy hosszúra nyújtsam mondandóimat. Lámcsak, úgy járunk mi, öregek, mint az ünnepelt márciusi nagy nap. De hiszen nem siratom én ezt, mert ennek igy kell történnie. Olyan természetes valami ez, mint a napok múlása, mint a természet szakadatlan változása, mint minden ebben a nagy semmiségben. Kár volna ezért könnyeket hullatnunk, elvégre: semmi sem örök. Hanem egészen más az, amit siratnunk kellene. Nézzük végig a ma méhészeti irodalmát, s megdöbbenéssel olvassuk, hogy egyik testület a másikat sárral dobálja, pocsolyába mártja, s kaján vigyorgással örül a mások baján. Széttépi azt a koszorút, amit az elismerés tett az arra érdemesek homlokára. Lelketlen érzéssel, kegyetlen kézzel zúzzák szét egymás nehezen szerzett elismeréseit, csakhogy érdemeket kovácsoljanak abból maguknak. A ma még ismeretlenek, a méhészetben teljesen analfabéták holnapra a méhészet vezetőivé növik ki magukat. S különös, hogy olyanok is, akiket, ha a véletlen méhes elé visz, ott összehúzott nyakkal, vállbavetett fejjel, sűrű pöfékelés között moccani sem mernek. Mutatják: hogy „nem félek!1 És ha elköszönnek tőlünk, akkor vesszük észre, amikor megfogjuk a kezüket, hogy kiizzadt a tenyerük, azalatt, amig a méhes közelében szorongva játszották a méhészt. Csudálatos, hogy eközben mégis csak eltanúlnak valamicskét. Végűi pedig hangadói kívánnak lenni méhészek táborának, irányitói a méhészkedés űzé- sének. Ez az, amit nem jószível látok! Ez az, ami elkeserítő, ami, elszomorító, ami elítélendő. Csudálom, hogy a méhészek tábora nem ébredt még ennek a tudatára, hogy kontárok, hozzánemértők vették a kezükbe az irányítás szándékát. De hála a Gondviselésnek, hogy csak a „szándékát/“ A méhészeken múlik, hogy ezt a szándékot csírájában fojtsák el. A méhészeken múlik, hogy kiűzzék a méhesből az oda betolakodott darazsakat mindörökre! _ —y NAGY GÉZA: „Slkezdő méhész című szakmunkájának a harmadik kiadása megjelent. Kapható a szerkesztőségben.
