Felvidéki Méhész, 1918 (2. évfolyam, 2-12. szám)
1918-12-01 / 12. szám
Felvidéki Méhész 11 el ezt, hogy a méh egyik természetévé a telhe- tetlenséget, a gyűjtési ösztön határtalanságát tette, hogy a ritkán kínálkozó «tartósan kedvező» mézelési viszonyokat kihasználhassa. Ez a kivételes állapot pedig nem teszi indokolttá Vajnovszkynak a költőfészek kihasználására való telhetetlenségét. Mert bizony telhetetlenség az! minden igazérzésű gyakorlati méhészben benne él a méhek iránt való határtalan rajongás. Hiszen úgyszólván munka nélkül jutnak vagyonhoz sokan. Volna-e csak egy is, aki a költőfészekben ösz- szegyűjtött mézet lelketlenül elharácsolná a családtól, hacsak az a valaki nem lelketlen kú- fár, telhetetlen pénzeszsák, elméleti méhész, akikhez a gyakorlatiaknak vajmi kevés közösségük van. Nagyrabecsűlöm Vajnovszkynak azt a törekvését, mellyel a méhészetet terjeszteni szándékozik. Olvastam nehány ige! érdekes kö zleményét. Valósággal megdöbbentem, amikor a költőfészek sérthetetlensége ellen írtóháborút hirdető cikkét olvastam. Párhúzamot von ezután Vajnovszky a kis- és a nagykaptár között a költőfészek sérthető- ségének az elve alapján, Nem térek ki itt a válasszal azért, mert: 1. újat nem mond, csak azt, amit már fönt szétboncolva a gyakorlatiasság igazságával megvilágítok. 2. mert a sérthetetlenségnek semmi köze a kaptár nagyságához, hacsak speciálisan annak a szemelőtt tartásával nem készült el. Vajnovszky tovább így érvel: «Ha kedvezőtlen az időjárás, hiába hagyjuk a költőfészket sértetlenül, hiába nem terheljük a méheket építéssel, hasztalan hagyjuk érinthete' lenül a méztért is, mely úgyis üres, a méhtörzs leromlik, éhen pusztúl. /Mit ér ilyenkor a költőfészek szentségének szépenhangzó nagy elve? Semmit!» Soha egy mondatban ennyi hiábavalóságot nem olvastam! Hát mondta-e valaha valaki, hogy a mézűrben van méz akkor, ha kedvezőtlen az időjárás és tartósan rossz a méhlegelő ? Hát mondta valaha valaki, hogy akkor sérthetetlen a költőfészek, amikor nincsen hordás ? Kifárad az ember türelme, ha ilyen «érveléseket» olvas! Éppen olyan megállapítás ez, mintha egészséges emberre, mert nincs mit ennie, ráfogják, kogy beteg. Elejétől végig különben hasonló érvelésekben nem szűkölködik a cikk. Csapong, kapkod, rendszertelen és éppen ezért az egység- telenségéért nehéz a válaszadás. Még csak egyet. «A költőfészek szentsége és sérthetetlensége elvének hangoztatása helyett sokkal egyszerűbb és helyesebb annak az elvnek hangoztatása — iria Vajnovszky — melyben több az igazság is és könnyebben megérthető, hogy a mézfölösleget mindenkor és mindenünnen el lehet venni, bárhol találjuk azt, de csak az igazi fölösleget*. Ez az állítás nem egyéb, mint a költőfészek sérthetetlnségének a bevallása. Mert ki mondja azt, hogy az igazi fölöslegen fölül ne vegyünk el semmit? Csak az az óvatosság vezette a gyakorlati méhészeket, hogy: mert ritkán, sőt néha éveken át nem találtak igazi fölösleget a költőfészekben az óvatosság szempontjából intették a kezdőket a költőfészek sérthetetlenségére. Azt pedig sohasem állították, hogy bő hordáskor se nyúljanak a költőfészekbe. De igenis megcselekedték azt, hogy a fészekben talált mézet betették a mézűrbe, helyette úreslépeket raktak a fészekbe, hogy ha netalán sivárrá fordúlna az időjárás, legyen biztosíték, legyen tartalék-méz. Ugyebár, csak a költőfészekben lehet igazi fölösleg ? Mert amit a mézűrben találunk, az a mienk, eszerint Vajnovszky a fészekre értette az igazi fölösleget és mert azt hangoztatja, hogy csak az vehető el, ugyanolyan mértékben állapítja meg annak a sérthetetlenségét, mint azt ezideig is tették. «A méh nem szentség, nem bálvány, hanem egyszerű haszonhajtó házi állat». Nem csodáljuk Vajnovszkyt ezért a meg- katározásáért. Ő nem tehet róla, foglalkozása odakötötte a gonosztevők, gyilkosok, rablók lelketölő világának purgatóriumába, a földi igazságszolgáltatás csarnokába, ahol elfásúl, elérzéstelenedik a lélek. mi, akik mindég kedvenceink között, velük együtt, nekik élünk, érezzük, hogy a megszólalásig értelmes, ösztönös lényüknek tartozunk annyi tiszteletadással, hogy necsak »egyszerű állat« legyen nekünk, különösen akkor, ha emberi tulajdonságot megszégyenítő szokásokat tanúihatunk el ezektől a parányiságoktól. Sajnáljuk, akik ezt meg nem értik, sajnáljuk, akik érzésükkel a méheknek alrtta vannak, mert belőlük sohasem válik méhész, ők mindenkor csak méhtartók maradnak. Őscsanádi G.
