Felvidéki Méhész, 1917 (1. évfolyam, 1-8. szám)
1917-10-01 / 6. szám
4 Felvidéki Méhész. az elhalt álca. Színe barnás, s mihelyt . hozzányúlunk összeesik. Nyúlós, enyv- szagú. Az előrehaladott költésveszedelem nyitott hasítása is fertőzött s természetesen el is hal. A költésveszedelem a tudomány mai állítása szerint nem gyógyítható, s előreláthatóan a megtámadott család nem is lesz megmenthető. Hiszen, a fertőtlenítés első szüksége a beteg vagy elhalt hasítás eltávolítása volna. Ha ez a lehetetlen művelet a sejtek föláldozása nélkül kivihető lenne is, ott volna még a méz, a nép és a kaptár sat. teljes fertőtlenítése is, márpedig ennek a lehetőségében — legalább egyelőre — kételkednünk kell. A már megtámadott család menthetetlen, tehát el kell pusztítanunk. Ennek a legjobb módja az, hogy estefelé megvárjuk azt az időt, mire az utolsó méh is hazaért. Napnyugta után félórával eltorlaszoljuk a kijárónyílást (legalkalmasabb papirossal), s a családot lekénezzük. Kénezés után 1/2 órával az elhalt népet összesöpörj űk, s a keretekkel, lé- pekkel együtt tűzredobjuk. Azokat az eszközöket, amelyekkel dolgoztunk, legjobb ha megsemmisítjük. Ruházatunkat és magunkat is gondosan fertőtlenítsük. A kaptárt erős szódával kisúroljuk, s száradás után Bartel- féle lángoltató lámpával fertőtlenítjük. Ezt a műveletet 2—3 hónapos időközökben 3 - 4-szer ismételni kell. A leghelyesebben cselekszik az a méhész, aki a gyanús eseteket bejelenti a földművelési m. kir. minisztériumnak, mely kötelességről megemlékszik a£ 1894. évi XII. t c. 60. §-a is, mely elrendelte a költésveszedelem bejelentését és a megbetegedett család megsemmisítését. Kíméljük meg a kasokban tenyésző méhcsaládokat a le- kénezéstől 1 A kasokról. Hogy a kasos méhészkedésről írok, teszem azt azért, hogy a Fölvidéken a méhcsaládok lekénezése ellen megindult agitátió helyességéhez hozzászóljak. Volt idő, amikor magam is szánalommal néztem a kasos méhészkedéssel vergődők munkáját. Ma már más a véleményem a kasos méhészetről. Ebben a szokatlanul megdrágúlt időszakban a kasos méhészkedés biztosabban fizeti ki magát, mint a kaptáros. Vonatkozik ez úgy a hivatásos méhészre, mint a kezdőre egyaránt. Különösképpen azonban a kezdőre. Mert, ha a kezdő kaptáros méhészkedést óhajt berendezni, ki kell ám nyitni az erszényét! Egy országos méretű háromsoros kaptár ára ma: 45 K, az ablak beüvegszése: 7 K, a betelepítendő raj kifejlesztéséhez szükséges 1 kgr. műlép 24 K, a raj értéke (középszámítással) 20 K. Számításom szerint, tehát, egy kaptár méhestűi együtt: 100 K. Egy kas rajjal együtt pedig legfölebb: 30 K Az árkülönbség tehát óriási! Ha mármost a kezdő a kast a család fejlődéséhez mérten ládikával látja el, s abban mézeltef, az eredmény inkább fogja sarkalni a lovábbtanúlásra, mint hogyha a kaptáros méhészkedés sokféle csínjában kedvét veszti, s csak abban az esetben folytatná, ha esetleg mézfölösleg kecsegteti őt. Hogy tehát a kaplá- ros méhészkedésnek minél több hívet szerezzünk, ajánljuk a kezdőknek (de a hivatásos méhészeknek is buzdító példaadás céljaira), a kassal való kísérletezést, ismertessük meg az átmeneti ládikát és rövid időn belül tapasztalni fogjuk, hogy önként áttért az eddig csupán kassal foglalkozó méhész a kaptárrendszerre. Falusi gazdálkodóinknak nem is ajánlhatunk mást a kasnál, miután egész napon át künn dolgozik a mezőn, s ha fáradtan hazatér, sem ideje, sem kedve nincsen arra, hogy a méhesbe menjen. Ha a gazdaember netalán otthon van, befogja a rajt a kasba, helyei készít annak a számára a méhszínben, s az ő tudása szerint őszig semmi dolga sincsen a méhekkel. Ha esetleg rajzás idején nem volna otthon, a raj- befogást rábízza a szomszédra, s ha befogja esetleg maga magának más a rajt, nem haragszik meg érte. Ősszel pedig előveszi a kénru- dat, s amennyit lefojtani szándékolt, lekénezi, a többit meghagyja »magnak«. Ennyiből áll a gazdaember méhészete. Ha mármost az ő megrögzött, s apáról- fiúra szálló hagyományos méhészetéből »eltántorítani« óhajtanánk s egyenesen a kaptáros
