Felvidéki Méhész, 1917 (1. évfolyam, 1-8. szám)
1917-05-01 / 1. szám
Felvidéki Méhész. 3 katonák kiképzésére szervezett méhészeti tanfolyamok rendezése. Ezzel nemcsak mindenirányú rokkantvédelmi intézmény létesítését, de a külföld rokkantvédelmi gondoskodását is megelőzte, s eszközt ad a testi épségét a hazáért áldozott rokkant katonának arra, hogy a méh tenyésztéséből félkézzel, féllábbal, félszemmel is megéljen, s csüggedt lelke életkedvre derüljön. Tartsa Isten sokáig ebben az áldásos munkájában az új miniszteri osztálytanácsos urat, hogy jótéteményes gondoskodásainak az édes gyümölcsözésén sokat örvendezhessen. Egyesületünk t. tagjaihoz. (Egyesülésünk céljának a vázolása.) Melegen üdvözöljük tisztelt méhésztársainkat, kik egyesületünk megalakításának a nehéz munkájában csüggedést és fáradtságot nem ismerő buzgólkodás- sal mindvégig kitartottak mellettünk. Szívünk melegével köszönjük lelkes ügyszeretettel támogató készségüket. Szívesen köszöntjük egyesületünknek minden egyes tagját, s melegen óhajtjuk, hogy egyesületünk kebelében elérjék mindazt, aminek a céljára eggyétö- mörűltünk. Ezért a célért törekvő munkálkodásunkban segítőtársul hívjuk egyesületünk minden tagját és kérjük, támogassanak bennünket olyan készséggel és bizoda- lommal, mint aminő ügyszeretettel és odaadással akarjuk vezetni egyesületünk működését. Reméljük, hogy Fölsőmagyarország méhészei lelkesedéssel csoportosulnak kibontott zászlónk alá, mert mindnyájunk anyagi és erkölcsi javára ható célért: Fölsőmagyarország méhtenyésztésének a föllendítéseért lobogtatjuk azt. Ennek a célnak a szolgálásával megbecsülhetetlen nemzeti kincset gyűjtünk. A háború, mely végigszántott Galícia dombos földjén és minden értéket letarolt, Fölsőmagyarország határvármegyéinek a talajába is belemélyítette fényesre csiszolódott ekevasát és itt is alászántotta az emberi szorgalom sok kincsét. Mára- maros-, Bereg-, Ung-, Zemplén- és Sáros- vármegye jelentős hasznot hajtó sok értékes méhészetét sodorta magával „éjszak vészes vihara“. Ahova a dúló ellenség véres keze elért, egyetlen méhes sem maradt meg. Hej pedig, mennyi nagy értékű szép méhes volt azokon a tájakon! Kínzó fájdalom a pusztulásukra gondolnunk. De meg kellett érintenünk ezt a húrt is. Hiszen egyesületünk céljainak az egyike az elpusztult méhesek fölújítása. Sürgős föladatunk a kasos méhcsaládoknak a lekénezéstől való megmentése. Hogy mekkora nemzeti kincset puszít el a szégyenletes kénezéssel a tudatlanság és a barbárizmus, ime, ennek a megdöbbentő képe: Szatmárnémetiben, az árúraktár udvarán az 1916. év őszén mintegy 500 hordóban 150.000 kgr. sonkolyos méz volt. Rengeteg sok leölt méhcsalád életkincse 500 boros hordóban! 5000 méhcsalád virradattól naplementig, egész nyárszakon át fáradhatat- lanúl dolgozó 100 milliónyi áldott kis munkásának a sötét kriptája ... Szatmárvármegye kasos méhészetének 1916. évi termése... Már pedig a méz még csak a kisebb kár, mert ez a kamat, a méhcsalád pedig a tőke, s a lelketlenség a tőkét dobta tűzre, hogy összeharácsolhassa a kamatot. Aki csak messziről nézte is valaha a kasokból gyűjtésre siető méhikék ezreinek, meg ezreinek a forrongó munkáját, annak is elszorúl a szíve és könybelábad a szeme, ha látja a lekénezett méhcsaládok nem emberi tekintetnek való borzalmas képét. Egyedül Szatmárvármegyében egymillió korona értékű méhtermék esett tehát csak a múlt évben is, a méhes
