Felsőbányai Hírlap, 1918 (23. évfolyam, 1-25. szám)
1918-03-19 / 6. szám
XXIII. évfolyam. 6. szám. 1918. Márczius 19. társadalmi közgazdasági, és vegyestartalmu lap. MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK KEDDEN, Felelős szerkesztő: Előfizetési ára :.Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. • Egyes szám ára 20 fillér. * Dr. Moldován Ferenc helyett FARKAS JENŐ A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamá ciók és hirdetések Náná'ky István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora íO fillér. Tanuljunk a csehektől. Alig tudunk manapság újságot venni kezünkbe, anélkül, hogy ne legyünk kénytelenek öt-hat helyen is a cseh pimaszkodásról durvábbnál durvább, elkeserítőbbnél elkeserítőbb dolgokat olvasni. Ilyen körülmények között ha nem is merész, de a jelen viszonyok és hangulat mellett mindenesetre nagyon visszatetsző dolog volna, ha valaki közülünk hangot merne emelni, vagy kardot akarna rántani ennek a népségnek védelmére. Erre egyhamar nem is fog sor kerülni. Egészen más dolog aztán szóvá tenni azt, hogy vájjon szabad-e, kell-e ettől a veszedelmes és gyűlölt ellenségtől tanulni valamit. Mert bizony egy pillanatra sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ennek az ellenszenves lajtánnak nagyon sok olyan tulajdonsága van, melyet különösen nekünk magyaroknak jó volna elsajátítani s a melyet — legyünk csak igazágosak — irigylünk tőlük és talán ez az irigység is nagy mértékben növeli ezt az ellenszenvet, mely manapság oly gyakrau nyer kifejezést szóban, Írásban egyaránt. A csehek kultúrája a monarchia terü- leténk kiemelendő fokon áll, mezőgazdaságuk legalább is versenyképes, iparuk, kereskedelmük feltűnően vezet és országuk felvirágoztatása iránt való törekvésük törhetetlen. Ugyebár a csodálat mellett irigyeljük azt a páratlan tiszteletet és ragaszkodást, mellyel a cseh nép vezető nagy férfiait és tudósait valósággal körül rajongja. — Iskola fejlesztés terén elmegy a lehetőség legszélsőbb határáig. Gyári és kéziparának fejlettsége páratlan Európában, szövő-fonó iparát, különösen vászon és posztó termékeit ismerjük és béke időben keresve-keressük és vásároljuk a magyar piacon. Vas, acél fa ipara nálunk versenyen felül áll. Üveg és bőripara elsőrendű Európában. Kereskedelme élénk, kiterjedt és élelmesség tekintetében felülmúlhatatlan, amire fényes bizonyíték az, hogy még ma is, a háború negyedik évében megjelenik a legkisebb piacon is az egész monarchia területén. Aztán eszéljünk fürdőiről, üdülő helyeiről, a hol talán mi vagyunk a legotthonosabbak. — Vagy beszéljünk sovinizmusáról, melyből olyan gyakran kapunk épen tőlük megrovást. Bizony nagyon sok okulni valónk van, tanulhatunk eleget csak akarjunk. Nem valami nagy dicsőség biz az, hogy nálunk még a népviselésnek, az elemi iskolának hiányairól lehet beszélni és megmérhetetlen fontosságáról kell felvilágosító prédikációkat tartani. Iparunk elmaradt, mert nem igen törekszünk előbbre juttatni, ahelyet szaladunk a cseh iparhoz, fizetjük magas áron mert cseh. Kerekedelmünk egészségtelen s abból a hazai ipar csaknem k,i van zárva, mert nem keresett cikk semmi ami magyar, annál inkább ha cseh. Pedig ugy-e jó volna most a magyar bőrből is a cipő, nem volna baj, ha magyar iparos csinálná is. Jó volna a magyar vászon, a finom szepességi áru és nem jutna senkinek eszébe Rumburg. Kitünően beválna a magyar posztó és boldog akinek jut belőle, mert teljesen megfelel. Elkelne akármennyi magyar, debreceni- ; vagy kassai sonka, szívesen innók, ha volna a béke időbeli drága jó kőbányai sör ugyebár? Pedig milyen büszkén hirdették a kereskedők firmái a mödlingi czipőt, a cseh és morva gyárak posztóját a rumburgi vásznat, a hudvájszi kályhát, a pilseni sört, sőt a nagykőrösi ugorkát is arannyal fizettük, ha az mint znaimi került vissza hozzánk. Ugyebár milyen könnyen tudjuk nélkülözni valamennyit? Aztán ha kelleténél jobban meghíztunk a jó magyar koszttól, vagy elrontottuk a gyomrunkat, első gondolatunk Marienbád és Karls- bád volt. Szégyen volt Bikszádra, vagy Korit- nicára menni a magyar úriembernek. Vájjon, jó Isten, mi lenne ha a cseheké lenne a Balaton, vagy a Tátra, a nagyváradi melegvizek, Pöstyén, Borszék vagy Herkules- fürdő ? Ezekről gondolkozva tanulja meg az ember igazán, hogy mi is az a hazaszeretet és mi is az a helyes sovinizmus. Isten bocsásd meg! utoljára rájövünk, hogy az áruló csehek egyébként nagyon jó hazafiak, olyan jók, hogy minden egyébb mellett tanulhatunk tőlük ebben a tekintetben is* El kell ítéljük a cseheknek a világháborúban tanúsított viselkedését, mélységes megvetéssel kell elfordulnunk a szövetségesekkel szemben elkövetett eljárásuk és politikai magatartásuktól, de ugyanakkor gondolkoznunk, okulnunk kell a múltból, tanulnunk kell a jövő számára, kulturális szempontból, ipar és kereskedelmi tekintetben épp úgy, mint — akármilyen furcsán hangzik is — faj és hazaszeretet tekintetében is. Bismarck terve Oroszország felosztásáról. A lengyel újságok most fölemlítik a „Gegenwart“ czimű német folyóiratnak még 1888-ik évik „Felsőbányái Hírlap“ tárcája. A kóstoló. — Irta: Kárpáti Endre. — A napokban kóstolót kaptam. Hogy mi az a kóstoló ? ... azt a mai időben nem igen tudja, főleg a fiatalság. Mert ki öl ma disznót ? Kinek vannak százai disznóra? És, aki öl is, nem gondol a kóstolóküldésre; nagy gonddal rakosgatja el minden porcikáját a disznónak, hogy csak mennél tovább tartson a drága szerzeménye. És én kaptam kóstolót. Még pedig egyik régi . . . régi tanítványom küldte. Epen hatvan éve, hogy vele a különféle ismeretek csarnokának lépcsőjén időztem és mutogattam neki az utat, amelyen haladnia »kell, hogy édes hazánknak számottevő polgárává ernelkedhessék. Kis tanítványom ezt az utat jól megjárta: vezéremberré küzdötte föl magát . . . A kóstoló asztalomra kerül. Amint nézem egymásután a böliét remekét, hirtelen elmosolyodom. Eszembejut a régi . . . régi idő: hogy hát akkor is kaptam én kóstolót, még pedig nem egy, se két tanitványomtól, hanem majdnem mindegyiktől. Beállított egymás után az üdős Pintér János, a Siha Józsi, meg a Nyókó Gyuri, utánuk napról-napra uj-uj gyerek, hogy hát: „Tisztöli idesapám, egy kis kóstolót kűdött". . . És a kóstolóhoz, hogy meg ne ártson, hozott orvosságot is: egy csutora bort. Mily örömmel, mily büszkeséggel nyújtották át a kosarat! Néha még jeleneteket is rögtönöztek. Egyik alföldi városban csöndesen vacsorál- tam édes anyámmal együtt. Egyszercsak hangos kiáltozást, jaj-jaj-t hallok a konyhából. Kimegyek, hát a Kanyó gyerek áll ott, vagyis inkább ugrál a konyhában, erősen sir, zokog, jajgat és könyörög, hogy szabadítsam meg attól a hosszú kígyótól, aki a Tisza-parton a nyakába tekerődzött. Hát csakugyan egy 8—10 rőfös kígyó, finom kolbász képében volt a fiú nyakára, vállára, meg derekára csavargatva. „No, ne félj, fiam — szóltam nevetve — megszabaditlak én attól a szörnyetegtől“ — és óvatosan lefejtettem, lecsavargattam róla az újfajta kígyót. Persze, a kolbász cinkostársa, a csutora sem hiányzott. A kisebbik Kanyó-gyerek nyögve akasztotta le nyakáról a 10 itcés csutorát. Hasonló jelenetek gyakoriak voltak, disznóölés idején. Alig tudtam, hogy hová rakjam a sok finom fehérpecsenyét, sonkát, kolbászt, stb. Kéményem is megtelt lassankint a füstölnivalóval. De nemcsak a kóstoló járt ki a tanítónak. Ha a tanítványok és a szülők szeretetét, becsülését megnyerte, mondhatom: csakúgy dűlt az ajándék. Malac, bárány, mindenféle szárnyas, bor, dohány, szivar, gyümölcs ... de el sem tudnám számlálni, mi minden állt garmadában éléstáromban. Főleg nevem napján jött az ajándék! Alig maradt a 150—180 tanítvány közül valaki, akt meg ne köszöntött volna, a hivatalos, osztályban történt köszöntés után, külön, házamnál és üres kézzel jött volna. Mindenki tehetségéhöz képest. Volt eset, mikor egymás után két kövér disznót tereltek udvaromba. Másik gazda egy-két zsák búzát állított kamarámba. Egyéb ajándék: inggomb, szivarszipka, tajtékpipa, meg tudja Isten mi minden, egymás után az asztalomon foglalt helyet. De évközben is mindennel elláttak a gyerekek. Mintha folyton számontartotta volna valaki, hogy mi hiányzik, mi van fogytán, mit kell hozni. Egy ízben az is megtörtént, hogy egyik, jómódú, száz, meg százholdas gazda beállít hozzám és kérdi, hogy ölettem-e már disznót. „Nem — szóltam — csak ketten vagyunk, anyámmal, meg a cseléd; nem szoktam öletni.“ „No, pedig itt reggel disznóölés lesz. Az én fiam kedves tanítómestere nem maradhat a télen disznó nélkül. A nagyasszony készítsen elő- mindent, már ami egy másfélmázsás disznóhoz szükséges. A többi az én gondom. Holnap reggel hat órakor ittleszek“ — beszéli és választ sem várva, eltávozott. Anyámmal csak néztük egymást. Mi volt ez? Jól hallottuk-e? Jól. Reggel ott röfögött, később visított a pompás gömbölyű disznó. A gazda annak rendje és módja szerint ellátta minden csinját-binját. Estefelé a nagyasszonynak utasításokat is adott, ha nem tudná, aztán „Fogyasszák el egészségben“ — szavakkal eltávozott.
