Felsőbányai Hírlap, 1918 (23. évfolyam, 1-25. szám)
1918-05-28 / 11. szám
XXIII. évfolyam. 11. szám. 1918. május 28. TÁRSADALMI KÖZGAZDASÁGI, ÉS VEGYESTARTALMU LAP. MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK KEDDEN. Hl Előfizetési ára: Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona, íj Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő: Dr. Moldován Ferenc helyett FARKAS JENŐ A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklám^ ciók és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. A turánizmus, mint nemzeti ideál. — Sassi Nagy Lajostól — Mi a turánizmus? Az ős Turánból Európába, Ázsiába szétágazó fajrokon népek gazdasági és szellemi kapcsolatának ideája. Vagyis a magyar-török-bolgár-finn-mongol-mandzsu- japán-kinai, továbbá az Elő-, Hátsó-Indiában, Perzsiában és Oroszországban élő mintegy hatszáz (600) milliónyi fajrokon néptömeg gazdasági, szellemi tömörülésének nagyszerű gondolata. A pánturán eszme mozgatója Keleten Japán, Nyugaton Török-, Bolgár-, Magyar- ország. Legerősebb Japánban és Törökországban, de az idea szépen hódit Bulgáriában a finn-ugor, a török-tatár s az Elő-Indiában lakó turáni törzsek között is, mert a turán- ság érdekei mindenütt közösek; az elnyomó mindenüt szlávinizmus. A turánizmus erkölcsi és anyagi nagy hasznából kiemeljük a következőket: A turáni szövetkezés enyhítené ezeréves két főbajunkat: nemzetünk számbeli kicsinységét és a turáni átkot, melyek miatt eddig — pár fényes korszakot leszámítva — igazán boldogulni nem tudtunk. Számbeli kicsiségét nemzetünk régen testi-lelki jelességének fölényével ellensúlyozta a pártoskodást pedig válságos időben megszüntette. Sajnos, ma már a tiz, sőt nemzetiségeinknek beolvasztása esetén, a húsz milliónyi magyarság száma is annyira csekély, hogy a százmilliónyi germánság és a száznegyven milliónyi szlávság ütközőjén minden jelességünk ellenére sem biztosithatjuk számunkra a második ezerévet. Jövőnk érdekében oly népszövetkezést kell keresnünk, mely a vérségi kapcsolaton felül a kölcsönös érdekek fonalával köthet össze bennünket, hogy egymást támogatva közös célunkat elérhessük. Ez a turánizmus. Ez a idea a magyar nemzeti eszmét kiszélesítené, hatalmas faji ideává duzzasz- taná, egyesítené s uj tartalommal töltené meg az összes politikai pártokat, egyesületeket. Ma minden a nagyság, tömörülés jegyében fejlődik. A századokkal együtt a fogalmak is nőnek. Ezért beszélünk a világkereskedelemről, ezért tömörülnek a rokon nemzetek fajokká. Nos ha van pánszláv, pánger- mán, nagyszerb stb. idea, lenni kell pánturán eszmének is, nem luxusból, hanem élet- szükségletből. Ha százmilliós idegen néptömegek között magyar nemzetként élni akarunk. A pánturánizmus védelmébe veszi apró, pusztoló fajrokonainkat; ezek a nagy önálló turáni nemzetek segítségével könnyen föntarthatók. A turánizmus növelné tehát valamennyinél a faji öntudat a magabizalom, a jövőbe vetett hit erkölcsi erejét. Ez a faji öntudat tette erőssé szláv- és germánságot, sőt a kicsi román nemzetet is. De orvosszerül szolgálna a turánizmus legnagyobb bűnünkre: a pártoskodásra is. Jó irányban terelné a pártoskodásban elfecsér- lődő rengeteg aktiv erőt s felszabadítaná a közönyben lekötött passzív energiát. Uj cél, uj ideál lelkesítené az eddig rokontalannak hitt, csüggedő magyart. Megnyílna számára Kelet, ahol uj térrel, uj érvényesüléssel, százezrek jogos ambícióját elégithetnők ki. Mi „a turáni átok“ lélektani oka? Az, hogy eszes magyar nemzetnek sokkal több a valóban nagy és jó közepes férfia, egyénisége, mint annyi idehaza, e szűk hazában, méltó módon érvényesülhetne. Ezért a melllőzöttek vagy kivándorolnak, vagy pártoskodó, meddő közéleti harcokban emésztik föl testi lelki energiájukat. Ezt a milliókat érő energia tékozlást kell nekünk itthon és Keleten gyümölcsöző praktikus munkává átalakítanunk. A turánizmussal eredendő két fő bajunk szépen megoldható. Ily módon a régi turáni átok turáni áldássá válik, mint ahogy a passzív erőt jelentő jégpáncél olvadás után aktiv energiát kifejtő vízzé lesz. A történelem tanúsága szerint minden eszes nemzet pártos volt, amig a gyarmatosítás be nem következett. Anyagi tekintetben eddigi évi 300 milliónyi összes keleti forgalmunkat a turáni kapcsolat utján meg lehetne ötszörözni, tiz- szerezni. (Teljes keleti forgalmunk 1910-be% 291.474.000 koronára rúgott.) Közgazdaságunk, tudományunk, művészetünk számára megnyílnék Kelet a maga ősrégi, rejtett gazdagságával. E téren is szinte beláthatatlan perspektívát tüntet fel a turáni eszme. De használna a turánizmus a szövetséges germánságnak is, amely gazdasági érdekeit Keleten Kina határáig éppen a turán- ság segítségével érheti el. Mert a turánis- musban az a nagyszerű, hogy ez a legso- vénebb magyar nemzeti eszme egyúttal dinasztikus, osztrák, német, sőt világügyet is szolgál egyszerre. A múltban a turáni magyar mindig a germánnal tartott. Ez hagyományos Árpádpolitika. 892-ben és 1278-ban a nyugati szláv birodalmat kétszer döntötték meg őseink. A „Felsőbányái Hírlap“ tárcája. Emlékezzünk a régiekről. — Irta: Pap Márton. — (Folytatás és vége.) Anti cigánynak mintegy 15 évvel ézelőtt esett ki a hegedű a kezéből. A Korona-fogadóban, játéka közben, fejezte be sokat hányattatott életét — tragikusan, de a legszebb halállal. Egy tavaszi vasárnap este ugyanis egy mulató társaságnak muzsikált. A rövid szünetet felhasználva — átment az étterembe vacsorálni; majd visszatért, hogy játékát tovább folytassa. Alig fejezi be a „végig mentem az ormódi temetőn“ közismert és kedvelt népdalt, egyszerre csak elejtette a kezéből a hegedűt, megtántoro- dott s legott összerogyott: —- szivszélhüdés érte. A helyszínén azorlnal megjelent orvos már nem segíthetett rajta, csak a beállott halált állapította meg és intézkedett, hogy a rendőrség a hálottat lakására vitesse. Váratlan halála felett általános volt a részvét. Másnap gyűjtést indítottunk meg, ami szép eredménnyel járt. Harmadnap tisztességen eltemettük. Lélektani rejtély marad:' mi vonzotta, mi fűzte e városhoz; miért maradt itt; miért nem követte ő is a többi társait, akik — nem látván biztosítva a magán bányászat elhanyatlása következtében existenciájukat — hónaljuk alá vették a „szárazfát“ — jobb hazát keresendő — elvándoroltak innen. Pedig ha azzal a tehetséggel, mellyel megáldva volt, elmegy innen a város határán túl: boldog és szerencsés ember lehetett volna. De ő nem ment; nem tudott elmenni sehová. Pedig az ezüstár csökkenése folytán befellegzett, leáldozott a napja a magán bányászatnak. Eltűntek a jókedvű, mulatni szerető verke- sek, akik bőkezűen jutalmazták egykor a cigányt. Jobb jövőre, kedvezőbb fordulatra pedig nem nyílt kilátás. Anti földhözragadt szegénysége ellenére itt maradt egyedül: .azaz nem egyedül, az unoka- öccsével — Boldival együtt; ők azonban együtt, egy utón soha sem jártak. Antit sanyarú helyzetében se hagyta el jogos önbecsérzete, koldus-büszkesége Boldival szemben. Valahányszor a véletlen összehozta őket ott, ahol mulattak, Anti öntelten, fölényes gesztussal, lekicsinylő tekintettel nézte végig Boldit, aki összehasonlíthatatlanul kisebb kaliberű zenész volta érzetében, nó meg hogy két dudás egy csárdában nem fér meg, — méltatlankodva — bár — csendesen elsompolygott a játék színteréről. Boldi itt született 1856. évben. Mi Kozák Boldinak ismertük, de a helybeli r. kath. plébánia anyakönyvében Pócsi Györgynek van bejegyezve. Talán őmaga se tudta, hogy hamis nevet visel. Ő se ment el innen. Boldi se bandát nem szervezett magának, se ilyennek kötelékében nem állott soha. Pedig elég jól játszott. Egy harmadrangú banda vezetőjének bevált volna. Egyedül, függetlenül jártkelt itthon és a testvér városban, sőt még a vidéken is; de mindig a vármegye határán belül, nem mulasztva el egyetlen lakodalmi-, keresztelési-, névnapi-, szüreti- vagy kirándulási alkalmat, ahol pár korona vagy legrosszabb esetben egy pár picula keresetre kilátása volt. Sokszor itt-ott, ahol valami társas összejövetelt kiszimatolt, néha azonban ötletszerűen is, jogcím nélküli időben is megjelent ő a társaságban, mely ha nem volt megfelelő kedélyhangulatban, sokszor elutasította; de ő nem tágított és rendesen igy érvelt: „Hát ’iszen nekem is ilni kell.“ Nincs ruhám; nincs egy „hang,“ ingem se . . . „Hát lopni menjek?“ — addig várt türelemmel, amig megsajnálták és pár hatossal kielégítették. Halála előtt, mintegy 10 évvel, engemet is jól megnevettetett. Beállít ugyanis hozzám egy gyüjtőivvel, melyen már több aláírás volt. Én is aláírok neki 2 koronát — és kérdem : „Hát mi ez: most megint gyűjtögetsz a lakodalmadra — hiszen egy évvel ezelőtt is gyűjtögettél?! „Igaz, de az a leány megbánta a dolgot: nem jött hozzám.“ — „Hát ez nem fogja megbánni?“ kérdem. Ez nem; mert ez jobban szeret. — Hát hová való? — faggatom. — Hát Szinérváraljára. — Hát aztán — kérdem: szép-e? — Majd elhozom én a tele. úrnak. — Nekem ugyan ne hozzad. — „Hát ’iszen nem is arra a a vigre!“ — mondotta.
