Felsőbányai Hírlap, 1917 (22. évfolyam, 2-24. szám)

1917-10-11 / 21. szám

A mátészalkai főszolgabíró. A nyugdíjazás folytán megüresedett mátészalkai főszolgabírói állásre, vármegyei főispán Jeszenszky Béla tb. főszolgabírót, a nagysomkuti járás eddig volt vezetőjét helyettesítette. Mint értesülünk, egy pár nap múlva el is foglalja uj állását.

Felsőbánya élelmezése. Felsőbánya és a többi szatinármegyei város nemsokára önállóan fogja intézni közélelmezési ügyeit. A városok kongresszusa állást foglalt amellett, hogy az élelmezés tekintetében az összes magyar városok kivétessenek a megye fenhatósága alól, mert ha legjobb indulattal van is a vármegye, az élelmezésnek sokszor igen sürgős kérdését az ilyen közbeeső, közvetítő forum csak hátráltatja. Hadik János miniszter rövid idő alatt leküldi rendeletét ebben a tárgyban s a város mindnyájunk örömére — még e hóban önállóan fogja intézni közélelmezési ügyeit.

A gazdasági népiskolára utalt ismétlő tanköteles tanulók beiratkozása és iskolába járta- tása október hó 1-től kötelező lévén, felhivatnak a szülők, hogy gyermekeiket nevezett iskolába haladéktalanul írassák be.

Hathetes karácsonyi szünet az iskolákban. A kultuszminisztériumban a tankerületi főigazgatók bevonásával a napokban tartott értekezlet eredménye az, hogy az eddigi 11 napos karácsonyi szünet helyett hat hétig tartó szünet lesz. A karácsonyi szünet decz. 15-ikén fog kezdődni és a második félévet február hó 1-én kezdik meg. A hat hét alatt, amig az iskolákban a tanítás szünetel, az ország szükséglete szempontjából jelentős mennyiségű világitó- és fűtőanyagot takarítanak meg.

A M. K. E. keleti kárpátok osztálya

folyó hó 7-én tartotta meg választmányi és évi rendes közgyűlését a városi tanácsteremben Farkas Jenő kir. tanácsos elnöklete alatt. Részletes tudósítást a jövő számban hozunk.

Vettük és közöljük a következő gyászjelentést: A Hazáért. Hazánkért és Királyunkért küzdve, legszentebb kötelességének teljesítése hőssé avatta drága gyermekünket, testvérünket, unokánkat, keresztfiunkat. Lelkűnkben mérhetetlen a fájdalom, de az Ő szép emléke által nyújtott vigaszunkkal tudatjuk a résztvevő rokonokkal, ismerősökkel és barátokkal, hogy forrón szeretett gyermekünk Beregszászy Ferenc, a cs. és kir. 32. gy. ezred hadnagya, a nagybányai áll. főgimnázium volt növendéke, életének tavaszán, 18-ik évében az észak-keleti harctéren, Galiczia keleti részén Zalosce mellett 1914. aug. 4-én hősi halált halt. Szeretett kis hősünk a Markopol melletti harcmezőn alussza örök álmát. Drága emlékére folyó évi október hó 4-én név- és születésnapján csütörtökön délelőtt 9 órakor engesztelő szentmise-áldozatot fogunk a helybeli róm. kath. plebánia-templomban az Egek Urának bemutattatok Hős lelked örökké élni fog — s kik szeretünk követünk téged! . . . Viszontlátásra! Isten veled 1 Beregszászy Kálmán és neje Strino- vich Flóra szülei. Kálmán (orosz fogságban), Laczi, Pista, Ica és Lolika testvérei. Strinovich Leó és neje Tapolczai Tóth Franciska nagyszülei. Wienerberger Béláné szül. Beregszászy Ilka keresztanyja.

Ezüstár. A m. kir. Pénzügyministerium 1917. évi szeptember hó 21-én kelt 122.196. szám alatti leiratával a hazai bányákban termelt ezüst beváltási árát 1917. évi szeptember hó 24-től további intézkedésig kettőszáznyolczvan (280), az eladási egységárat pedig kettőszáznyolczvankettő (282) koronában állapította meg.

Kirándulás. A szatmári k. róm. kath. főgimnázium VI. osztályú tanulói Bagossy Bertalan igazgató, dr. Schüber Emil és Pfister József tanárok vezetése mellett megtekintették NagyBeregszászy Ferenc.

FELSŐBÁNYÁI HÍRLAP

bányát, a fernezelyi kohómüveket, a Herzsa bánya környékét, a felsőbányái fővölgyi zuzót. A kirándulás két napot vett igénybe. Az utat Nagybányáról Fernezelyre és Felsőbányára s innen Nagybányára gyalog tették meg.

A városi múzeumnak adakoztak, özv. Gábor Józsefné, egy 52 darabból álló ásvány' gyűjteményt, Selmeczbánya régi látképét, 7 darab szőlőszeti képet, két ivet a méterrendszerről viszonyítva a régi mértékekhez, 16 darab bekötött könyvet és 2 darab füzetet. Pap Márton a protestánsok felterjesztésének másolatát 1816-ból. Fogadják a város köszönetét. Felsőbánya, 1917. okt. 9. Farkas s. k., polgármester.

Balogh ezredes távozása. Egy kedves, köztiszteletben álló öreg ur ment el az elmúlt héten Szatmárról. Balogh Ferenc ezredes, aki három éven át volt a szatmári honvédkiegészitő parancsnoka, nyugalomba vonult. Elbúcsúzott hivatalától és haza utazott csikmegyei birtokára. A legnehezebb időben mint sorozó tiszt működött s ezt a tisztét mindig a legnagyobb szigorúsággal látta el, úgy, hogy az öreg táblabiró modorú ezredest városunkban el is nevezték tréfásan alkalmas ezredes urnák. A polgársággal való érintkezésben rendkívül lekötelező modorú, előzékeny ember volt. A magyarságnak izzó fanatikusa, aki ezt a fanatizmusát nem késett nem egyszer kényes körülmények között is hangoztatni, kimutatni. Amig Balogh ezredes teljesítette katonai hivatását, a román betörés idején birtoka az oláh rablók martaléka lett. A gaz csorda földig rombolt mindent az ezredes birtokán. Családja csak a legszükségesebb holmikkal menekülhetett. Az oláh betörés után családja hosszabb ideig tartózkodott vele együtt Szatmáron. — A honvéd kiegészítő parancsnokság vezetését Noszlopy Pál őrnagy vette át.

Háborus apróságok.

i.

Rendreutasítás. Még a Kárpátokban történt Harcosáál, 1915. tavaszán. Kemény hideg volt még akkor és méteres hó. Éjjel-nappal mozgatni kellett az embernek az ujjait kezén-lábán, hogy valahogy le ne fagyjanak, aludni is csak úgy lopva öt-tiz percet mert mindenki, mert a nagy hidegben könnyen örök álom lehetett volna a szundikálásból.

Harcosnál vontuk meg a védelmi vonalunkat. Két-három sor drótot rögtönöztünk az első éjszaka, mélyítettük éjjel-nappal az árkot — eddig és nem tovább, ha mind ott pusztulunk is 1

Az orosz pedig támadott, támadott majdnem mindennap. Halomszámra hevert már a drótok előtt a merészebbje, véres fejjel, fogcsikorgatva rohant vissza a többi, hogy pár óra múlva újra megújítsa a rohamát.

Nagy tömegben jön újra előre, kaszál köztük a gépfegyver, ropog a puska — ész nélkül rohan vissza az egész csorda, a támadást újra visszaverjük.

Egy medvetermetü nagy orosz is elvágódik a drót előtt s fekszik mozdulatlanul éppen ott, ahol infanteriszt Nagy Sándor védi kezében Man- licherrel a hazát.

Infanteriszt Nagy Sándor nézi az elterült muszkát és konstatálja nyugodt megelégedéssel:

Ennek valószínűleg én rántottam el a nótáját, de bizonyos, hogy alaposan elrántottam.

Jó tiz percig csönd van, puskalövés se hal- lik, infanteriszt Nagy Sándor figyel ki a zimankós szürke levegőbe. Nézi a határt, a levegőt, a szemközti erdőszélet, a drótot.

Egyszerre csak mozdul valami előtte. Az imént leteritett hatalmas orosz fordul meg lassan, óvatosan s fekszik a hátára. Nagy Sándor figyeli mozdulatlan, halkan.

— Úgy látszik, még se trafáltam el eleggé, még van benne élet.

Aztán az orosz egyszer csak úgy hanyattfek- tében felnyúl csendesen a jobb karjával — kezében drótvágó olló — s kezdi vágni az ollóval a drótakadályainkat. Persze, hogy semmi baja sem volt, csak halottnak tetette magát nagy ravaszul.

De hát ilyen huncfutságot már infanteriszt Nagy Sándor becsületes lelke sem hagyhatott szó nélkül. Ráordit éktelen felháborodással:

— Nem hagyod azt a drótot, te bitang halott, az anyád csillagát! ?

S hogy az orosz csak nem értette meg a rendreutasítást s csak tovább is vagdosta a drótot, odaeresztett hát még egy Manlichergolyót is a nagyobb nyomatékosság okáért, hogy igazán nyugodt lehessen az orosszá, meg a drótja felől is.

II.

A suszter és a sneider. Putigán Anton szabó volt, Bors Imre meg suszter. Putigán keskeny- arcu, fehérbőrű, szőke leányos arcvonásu, Bors meg zömök, cserzettképü, fekete tüskéshaju tuskó. Anton Sopron környéki sváb volt, Imre meg rábaközi mokány magyar.

Ha két emberben ennyi a különbözőség s ily nagyok az ellentétek, mi sem természetesebb, hogy az a két ember nem igen szereti egymást, pláne mint ezek is, akiket egy századhoz vetett a sors.

Ha szép zöld rét mellett masíroztunk el, Imre, a suszter meg nem állítatta, hogy át ne szóljon nagyhangon az előtte járónak, hogy a fél század is meghallhatta:

— Ejnye de szép mező. Noha letelik ez az egy pár kis hónapom cibil leszek, idehajtom a kecskémet legelni, mert igen jól felhizik a kecske az ilyen kövér füvön!

Ha meg valami bolond kuvasz nagyhanggal megugatta a századot, a szabó kérdezte hangosan :

— A csuda tudja, kit keres ez a szegény eb? Tán azt, aki az apja borit feldolgozta dobnak? Itt keresi köztünk, — nincs itt valami csizmadia, vagy suszter közöttünk?

így kunérozták egymást folyton, bár egymáshoz a világért sem szóltak volna.

Aztán kitört a háború. Beraktak vaggonba bennünket s vittek három nap — három éjjel sohase látott galíciai vidékeken, — majd gyalogoltunk egy hétig az orosz-lengyelországi homokban Lublin irányában, mig csak össze nem akadtunk a „rusz- lival" Polichnánál.

Nagy nap volt az. Nagy nap, Krasznik előnapja.

Rajvonalba fejlődött az ezred s talán egy óra múlva belekerült a harczba a tartalék is. Akkor még nem volt lövészárok, nem ismertük az egyéb katonai ravaszságokai, sőt formális gyávaságnak tartottuk az óvatos „dekkolást“Mentek előre a bakák, mint a sárkányölő György-lovagok.

Ott rohant egymás mellett a két elllenség is strumra : Bors, a suszter és Putigán, a sneider. Tálán száz-százötven lépésre lehettünk a szélmalomtól, amely már ropogva égett s amelynek vonalába, májusi jégesőnként szórta ránk golyóit az orosz, mikor Putigán elvágódott s ott maradt holtan. Csak arczra bukott szó, hang nélkül ott a nedves füvön. Bors Imre lefekszik melléje, szól hozzá, megfordítja — csak megtört üveges szemeket lát. Felordit, mint az állat, rohan előre s kiáltja vissza torka szakadtából:

— Utánam no hetvenhatosok 1 Utánam no 1

Rohanunk ész nélkül vele. Nem telik bele

egy perc, elérjük az oroszt. Imádkozik az sírva, jajongva tartja fel a kezét megadásra, kiabálunk mi is Imrére, de Bors, a suszter csak nem ismer pardont, öli vágja, szúrja őket, ahol éri, mint egy tébolyodott.

Hogy aztán leszállt az est, vége szakadt a harcnak is. Égett már a falu köröskörül — futott, aki még futhatott.

Minden oldalról gyűltek össze az életben maradtak, részeg örömmel ölelgették, csókolgatták egymást.

Bors Imre is végigtörülte izzadtságtul csepegő homlokát a blúza ujjával, fölnézett az égre nagyot sóhajtva:

— Hálá az Istennek, hogy megbosszulhattam az édes jó egykomám halálát.

Kiadó iapfulajdonos: Nánásy István.

Nyomdász

tanulóul egy jó magaviseletü fiú azonnal felvétetik Nánásy István könyvnyomdájában. ■