Felsőbányai Hírlap, 1916 (21. évfolyam, 1-26. szám)
1916-08-17 / 17. szám
évfolyam. 17. szám. 1016. augusztus 16 = MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. Előfizetési ára: Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelő« szerkesztő: Dr. Moldován Ferenc helyett FARKAS JENŐ A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamá ciók és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. Ő Felsége születésnapja a harctéren! Ezúttal már harmadizben töltik vitéz csapataink ó Felsége a király születésnapját, augusztus 18-át a harctéren. Ezen a nagy ünnepen minden jó hazafi szent áhítattal fordul a fölkent aggastyán felé, akinek a Gondviselés megadta, hogy kivételes testi és szellemi erőben lássa a magyar nemzetet ismét világtörténelmi jelentőségre emelkedni. Az itthonmar adottak szerető gondoskodása ezt a nevezetes napot a legméltóbban úgy ünnepelheti meg, ha pénzadományaival hozzájárul ahhoz, hogy hős fiaink odakint a harctéren a hadvezetőség intenciói szerint erre a napra a tapasztalat szerint bevált, hasznos szeretetadományokkal ellátas- sanak. A magyar Vörös Kereszt vállalkozott arra, hogy a hadvezetőséggel egyetértőén ezen a napon a magyar csapatokat bőségesen sxeretetadomá- nyokkal ellássa. Lássuk el őket olyan bőségben, mint ahogyan azt megérdemlik, akkor amidőn páratlan hősiességgel tartóztatják fel a reánk zúduló ellenséges túlerőt, akkor amidőn aszó szoros értelA harctérről. 1916. augusztus 28. Az Ígért hosszú levél végre, ha sietve is, de elkészült. De az események leírását felsőbb érdekek miatt korlátoznom kellett. Ezt meglehet írni, mert hisz még a sajtó is őszintébb ma,mint volt valaha. - Jelenleg tartalékkan vagyunk az egész ezred. Nagy esők voltak itt, ami a hadműveleteket nagyban gátolja. De az idő tegnap óta igen szép s igy a harci tevékenység pláne a muszka részéről igen élénk. * Néma csöndes éjszaka volt, mikor puskalövés nélkül ott hagytuk erős állásainkat . . . Csöndesen, hangtalanul lopóztak ki a néma hősök ... a magyar bakák . . . Valami szomorú érzés szorongatta torkunkat, hogy itt kellett hagyni főállásunkat anélkül, hogy erre az ellenség fegyverrel kényszeritett volna. Szomorúan bandukoltunk a poros kocsiuton. Vissza-vissza néztünk az elhagyott fészekre, ahol még a hátvéd sűrűn eregette a rakettákat. Egy hídon mentünk át, hol osztrák szapörök figyelmeztetnek, hogy csendesen menjünk, mert a hid alatt akna van ... A muszi nem sejtette, hogy mi történt, mert ő is eregette a világitó rakettákat; mi pedig ezalatt egy erdőben foglaltunk állást. Már derengett a hajnal, mikor a muszkák észrevetmében hazánk földjét, hazánk határait védik. A magyar föld bőséges termése be van takarítva és minden nappal közeledünk a győzelem és az áldásos béke felé. Hazafias üdvözlettel Gróf Csekonic» Endre s. k. v. b. t. t. királyi bintos tib. Két év. A napokban nevezetes évfordulók, izgalmas napok évfordulói voltak. A világháború magvát két évvel ezelőtt érlelte kalásszá az ellenséges gyűlölet és a féltékeny irigység, amely a magot már évekkel ezelőtt elvetette. Két év óta álljuk, mint valami gát, az ellenséges tömegek hullámverését, de még a gátat felszakitani egyszer sem tudták. Már két éve London, Páris, Pétervár örömmel hallotta az ágyuk dörgését, mert az elvakult nép hitt politikusainak, vezetőinek, akik közt egyik rész tisztán érdekből és politikából, másik - valljuk meg -- meggyőződésből hirdette, hogy a hatalmas Oroszország, a gazdag Franciaország és a fölényéh Anglia egy kettőre tönkreverik balkáni szövetségeseik segítségével az egyedül maradt Németországot és az osztrákmagyar monarchiát. Mi nem kértük, mi nem kerestük a háborút, amelynek első napjaiban bizony köd és homály fedte az indító okokat, de amelyekről ma már a második évfordulóra kiderült, hogy kik akarták, kik keverték, kik kezdték. A történelem itélőszéke az a nagy szó, amelynek a hallattára a nagy bűnösök remegni szoktak. Tegyék kezüket a szivükre az entente politikusai és tapintsák meg, nem ver-e hangoték, hogy ollógtunk . . . Óvatosan jöttek a muszkák utánunk; tüzérségünk megfelelő fogadtatásban részesítette őket ... A nap aránylag nyugodtan telt, de elalvásról szó sem lehetett. Egész éjjel halálos csöndben álltunk fegyvereink mellett. De oly ijesztő csöndben, hogy az ember önkénytelenül megtapogatta a szomszédját, hogy ott van-e még. Nem történt semmi. Megvirradt. Kissé lepihentünk. Délután hírszerző járőrünk jelentette, hogy a muszkák felgyújtani készülnek az erdőt, mert szalmakötegeket hordanak az erdőbe. A szalmakötegeket összeszedtük s igy az a céljuk, hogy kifüstöljenek az erdőből, nem sikerült. Estefelé erősebb támadást vertünk visz- sza. De ennek dacára este mégis visszavonultunk. Parancsot kaptam, hogy szakaszunk legvégén maradjak, mig el nem érjük a . . . . hidját. Egymásután a legnagyobb csendben haladtunk egy ösvényen. Érthető izgalommal tekintgettem hát hátra, mivel már hallottam a drótvágó ollók csattogását. Gyorsabb lépésre nógattam a bakákat, akik egyszer csak tétován megálltak . . . Mi az ? . . . Miért nem mennek ? . . . Hát nem tudjuk, merre menjünk, mert a többiek már elmentek! ... Az én bakáim bizony lemaradtak a szakasz elejétől s ott álltunk egy ismeretlen erdőben. A kis ösvény épp ott ágazott három irányba. Melyiken menjek ? Ki tudja, talán éppen azon indulok, amelyik épen Sz.-ba vezet . . . Forrt bennem az indulat, de az ügy elintézése bizonyos okok miatt sürgős volt s igy csak nehány állatnevet emlegettem vitézeimnek s nekivágtam az erdőnek, ami elég sűrű volt s a legnagyobb fáradság sikerült kijutnom az erdőből. De hogy? Az sabban, idegesebben, amikor a történelem itélő- székéről van szó. Az entente politikusai ma már két év után belátják, hogy a központi hatalmak szövetségét össze nem törhetik. Az, ami most történik a csatatereken, az az entente sajtójának mérvadó kijelentése szerint is már az utolsó próbálkozás. Nem a győzelemért van ez a próbálkozás, azért a győzelemért, amelyet már elvi- tathatatlanul mi szereztünk meg, hanem a tisztességes békéért, amelyhez zálogokat akarnak szerezni maguknak. Eddig — bár már ötven napja folyik az ofíenziva mindenfelé — lényeges eredmény, hogy az offenziva első fellángolása után az utólökések még kevesebb eredményt fognak tudni felmutatni. Akkor azután megérett az idő a békére. Akkor bizonyossá lesz már nemcsak az entente politikusai előtt, hanem a népek előtt is, hogy akik a háborút felidézték, bűnös könnyelműséget követtek el. Két év és e két év alatt egymásután tűntek el helyükről azok, akik a háború felidézésének részesei. Nemcsak a történelem itélőszéke előtt nem tudják megállani helyüket, de nem tudtak megfelelni azokra a kínos, szomorú és szorongató kérdésekre sem, amelyeket már ma intézett hozzájuk a népük. Delcassé, Szászán ov, Sonnino, hol vannak már ezek az emberek, akik álnok módon éltek vissza mindennel, amit a politikában és a nemzetközi érintkezésben tiszteletben szokás tartani, de álnokul visszaéltek népeik életével is. Két év alatt valósággal megedződtünk már a küzdelemben. Az a vasfal, amelyet a német és osztrák-magyar hadsereg, másfelől pedig a bolgárok és a törökök alkotnak nem akar megingani, ellenségeink minden erőfeszítése dacára ■em. És azzal, hogy ez a vasfal megingathatatlan, de a háború felidézői viszont ledönthetők voltak, előállott az a helyzet, amikor már nem az a legfontosabb, legégetőbb kérdés, hogy ki arcom csupa vér, a ruhám összetépve, a sapkám ott maradt. A századnál már azt hitték, hogy csak a háború után kerülök vissza, az uj kádertől. A sapkám elhagyása miatt sokat vicceltek, de nyugodtan feleltem a viccelődőknek: Nem baj! Ez is jó lesz otthon egy tárcacimnek: „N . . . elhagyja a sipkáját!“ Egy égő városon haladtunk át. Sehol egy civilt nem látni, mindenütt csak igyekvő bakákat, no meg egy pár orosz foglyot, Ők talán még gyorsabban szeretnének menni, mint mi, mert még ők siettetnek bennünket. Szeretnének már egy semleges magyarországi fogolytábor zónájába jutái. Reggel egy órai pihenőt kaptunk. Ledőltünk a poros országutra. Mindenki önmagával volt elfoglalva, úgy éreztük, mintha árvaságra jutottunk volna . . . Tábori őrségünk jelezte az ellenség előrenyomulását. Megindultunk szép csendesen hátra. A feltűzött bajonetten meg-megcsillant a felkelő nap gyenge sugara ... A géppuskás osztagok felpakolnak a lovakra, mi meg csak megyünk a harmatos mezőn s lelkűnkben felvetődik a gondolat: Hová? mintha ezt kérdezné tőlünk a mezei virág, a ringó arany kalász . . .! Dél felé elértünk egy falucskát, amely előtt egy kis négyszögü erdő feküdt. Itt már várt a konyha (a bakák negyvenkettese). Zászlóaljunk megebédelt, de mikor a fassungot osztották szét (kenyér cvibak, dohány és cigaretta) már megszólaltak az orosz ütegek. A kenyérhez kartács szeletet kapunk . . . Gyorsan kivonultunk az erdőből és beástuk magunkat. Jön a páncélautó. Kattog a gépfegyvere . . . Előre robog, meg visszamegy. Közbe a kartács majd szétvet benR „Felsőbányái Hírlap" tárcája
