Felsőbányai Hírlap, 1915 (20. évfolyam, 1-26. szám)
1915-09-16 / 19. szám
IXL1X1. évfolyam, 10. BZÓLXXX. 1016. szeptember 10. TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. = Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő: Dr. Moldován Ferenc helyeit FARKAS JENŐ A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetés! pénzek, reklamá ciók és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inlé- zendők. — Nyilttér garmond sora áO fillér. A milliárdok ólomterhe. (R. I.) Abból a hatalmas és erélyes beszédből, amelyet Helfferich a német birodalom pénzügyi államtitkára a múlt héten mondott a német birodalmi gyűlésen messze kihangzó szavak voltak azok, amelyek a milliárdok ólomterhének viselésé» ről szóltak. Helfferich elmondta, hogy a világháború eddig mintegy száz miiliárd- jába került a hadviselő államoknak és e borzalmas pénzösszeg terhét azoknak kell viselniük, akik a világháborút előidézték. Évtizedekig kell viselniük a milliárdok ólomsulyának terhét, mondta Helfferich és az első mondat, amelyben a győzelmi remény és az önbizalom, amely a központi szövetségeseket tüzeli és fűti, pozitív értékre van átváltoztatva. Amikor az a rettenetes és minden emberi képzeletet felülmúló birkózás megindult, mindenki azt hitte, hogy ha emberi erővel bírja is Európa valameddig a háborút, anyagi ereje nagyon hamar ki fog fogyni. A legtudósabb neinzetgazdá- szok és fináncpolitikusok is hangoztatták, hogy három hónapnál tovább nem bírja pénzzel Európa, és ime most több mint egy éve tart a háború és még annyira amennyire mindenki bírja pénzzel. Hogy az entente egy kissé gyengébben áll a pénz dolgában, mint a kettős szövetség, annak igen egyszerű gazdasági oka van. Miután a négyesszövetség államainak ipara nem oly erős és fejlett, mint Németországé, viszont nem is fejlődött a háború alatt annyira, mint az osztrák-magyar monarchia ipara, kénytelenek nagyon erősen támaszkodni a külföldi bevitelre. Ennek azután természetes következménye, hogy a pénz, különösen az arany nagymértékben szivárog ki az országból. A központi hatalmakat Anglia blokádja majdnem teljesen elzárja a tengerentúli forgalomtól, az európai semlegesek pedig nem termelnek oly árukat, amikre a kettős szövetségnek szüksége lehet, úgy, hogy a pénz benn az országban végzi körforgását és igy a nemzeti vagyon nem csökken jelentékenyen. Természetes, hogy mindemellett is igen nagy összegekbe kerül a háború viselése, amely összegek a produktiv munkáktól, beruházásoktól, iparfejlesztéstől vonatnak el. Ezek azok a milliárdok, amelyek ólomsullyal nehezednek az országra. Viszont azonban ezek azok a milliárdok, amelyeket a háború után feltétlenül pótolni kell. Mert a háború után elkövetkező becsületes béke célja csak az lehet, hogy azokat a hónapokat, amelyeket a viaskodásban eltöltöttünk és amelyek a nemzetek fejlődéséből .valósággal kimaradtak, pótoljuk és megfeszített erővel láthassunk hozzá a nemzetek tovább fejlesztéséhez. Ehhez a fejlődéshez, ehhez a gyors tempóhoz fogják megadni a lehetőséget azok, akik e háborút felidézték azzal, hogy évtizedekig fogják viselni a milliárdok ólomsulyának terhét. Ez méltó büntetése lesz a lelkiismeretlen és kapzsi ellenfeleinknek, akik le akartak tiporni bennünket. Azoknak a milliárdoknak, amelyeket most a haza védelmére költünk el, vissza kell térniök, hogy a becsületes béke munkáját tegyék lehetővé. Az ő pénzükön fogunk mi dolgozni, az ő pénzükből fogjuk erőssé és nagygyá tenni iparunkat és köz- gazdasági életünket, azoknak a pénzén, akik tőlünk akartak elszedni mindent, az utolsó ezüstgolyóig, hogy soha többé talpra ne állhassunk. A milliárdok nem bennünket fognak leverni a lábunkról, hanem őket. Fölhívás. 15580/1915. alisp. sz. Szatniárvármegye alispánjától. Valamennyi Főszolgabíró és Polgármester urnák! Köztudomású dolog, az a pusztulás, melyet hazánk északi vármegyéi a téli hadjárat alatt a pusztító ellenség fegyvereitől szenvedtek, miáltal a községek és az egyesek évtizedek verejtéke* munkájának eredményét vesztették ei. Hála az isteni gondviselésnek sikerült dicső hadseregünknek s hű szövetségesünknek a Kárpátok közül kiűzni a pusztító ellenséget. Megtisztult szent hazánk földje az ellenségtől, de megmaradt a rombolás és a hazatérő menekültek csak romhelyét találták lakóhelyüknek. Szent kötelesség hárul reánk, hazánk ezen elpusztult részét újjáépíteni s annak érdekében a legnagyobb áldozatokat meghozni, annál is inkább, mivel mi személyünkben, sem vagyonúnkban a pusztító ellenség kegyetlen sarcolásától mitsem szenvedtünk. Hogy ezen célt elérjük s az elpusztult községek minél hamarabb újjá építtessenek, hozzuk meg az elképzelhető legnagyobb áldozatokat s járuljunk hozzá a legnagyobb áldozatkészséggel az elpusztult falvak felépítéséhez. Ez okból a vármegye törvényhatósági bizottságának a folyó évi augusztus hó 16. napján tartott rendkívüli közgyűlésében kelt 428,1915. bjkv. 12683/1915. alisp. sz. véghatározata alapján a gyűjtést a vármegye egész területén elrendelem s felhivom főszolgabíró s polgármester urat, hasson oda, hogy úgy az egyesek, mint a községek vegyék ki részüket a hazafias mozgalomból. T A R C A. A háborús vers. — Irta: Id. Kárpáti Endre. Van-e, aki az újságokat visszafojtott lélek- zettel ne olvasná? Alig várjuk a reggelt, meg az estet, hogy a várva-várt újságunkat kezünkbe vehessük. Én is igy vagyok vele. Figyelemmel átböngészek minden sort, amely a harctéri híreket hozza. Ilyenkor önkéntelenül összehasonlítom a most lefolyt ütközeteket azokkal, amelyről 67 év előtt hallottunk. Persze, csak élőszóval terjedt akkor a hir; mert újságunk még nem igen volt. Meg-meglepett néha a harctéri hírek között egy-egy vers, a lövőárokban irt sokszor olyan valaki, aki még álmában sem gondolta volna ^soha, hogy még versírásra is adja a fejét. És fájdalmas örömmel olvasom a legtöbb, sok esetben sikerült verset, melyben a sokat szenvedett harcos lelkiállapotát leírja. Egyik ilyen, már este megjelenő újság a „Dunántúli Hírlap“, amely az aznapi háborús eseményeket is közli. Itt várom Íróasztalomnál, hogy rikkancsunk becsöngessen a friss újsággal. Sz.ivdobogva veszem a lapott kezembe: vájjon, nincs-e benne olyan hir, a mi engem megszomorit. A verseket különös fegyelemmel olvasom- Ami édes vérünk lelkét önti abba ! A március 19-iki szám különös meglepe- tésban részesített: „Egy püspök háborús verséit közli. Átfutom az első sorokat szivem elszorul . . . felkeltek asztalomtól . . . megyek a zongorához . . . énekeléshez fogok . . . eldu- dolom az első, második, majd a harmadik strófát, könyv nélkül, a szomszéd szobából besugárzó világosság mellett. Feleségem, meg fiam tűnődve lopódznak mellém. Csudálkozva néznek egymásra, majd reáin is. Mi ez ? Mi történt velem ? Még soha sem hallották, hogy énekeltem volna ! És most, ezt, az előttük teljesen ismeretlen dalt, kívülről, sötétben énekelem . . . Igen. Elénekeltem. Eszembe jutottak a hatvanhét év előtti nagy napok, mikor mi is apró gyerekek, kivettük részünket a szabadságharci mozgalmakból. Ott vártuk a katonákat a város végén. Néha a „Kiskut“-ig is elbarangoltunk elébük. Persze akkor a „Kiskút“ csupán csak egy kis forrásból állt, körülvéve hatalmas fákkal. Rendesen katonai fölszerelésben, persze fapuskával, fakarddal vártuk a vitézeket. Közben elmeséltük egymásnak, amit otthon a i háborúról hallottunk. Hogy hol harcol Görgei, Perczel; hol nyert győzelmet Rózsa Sándor ármádiája, puska, meg kard nélkül, csupán karikásostorral kezében. Ha aztán megpillantottuk j a huszárokat, egetverő éljenzéssel rohantunk eléjük és rákezdtük: „Isten hozzád, szép falum határa.“ A huszárbácsik is velünk énekeltek. Aztán ha nem tudtunk velük versenyt futni, fölkaptak bennünket lovukra. így mentünk a városba. Most is fülemben cseng, amint egyik másik csapat, győzelmük biztos reményében, a városban énekelte: „Bucsufiát hozok, anyám, néked. A csatáról, ha győzve visszatérek.“ Az utcákon nagy csoportokban, könnyes szemekkel kisértek bennünket az itthonmaradt bús lakósok. Nem felejtettem el azt a dalt. Még dallama is eszembe jutott, mikor zongorámhoz ültem. Talán élnek még az öregek közül, akik ismerik ; talán énekelték is. Isten hozzád szép falum határa, Elmegyek belőled a csatára, Jó magyar nem ralija szegre kardját, Ha veszélyben látja szép hazáját. Nem kötéllel fogtak engemet meg, Önkéntesen álltam be vitéznek. Szép hazám szerelme lelkesít fel. Szembeszállni sok gaz ellenünkkel. Jó anyám! Ne keseregj fölöttem, Úgy tekints, hogy szent búcsúra mentem! Bucsufiát hozok én teneked, Harc után ha győzve visszatérek.
