Felsőbányai Hírlap, 1915 (20. évfolyam, 1-26. szám)
1915-05-13 / 10. szám
TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. ■WMSÍ-' = MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MiNDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. = | Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona, I Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő : DR MOLDOVÁN FERENC ? A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére % Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamá I ciók és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. A hősök emléke. (—th.) Ne emeljünk szobrot a hősök emlékének. Legalább még egyelőre ne. A mai generációnak nem az a feladata, hogy hatalmas érc- és márványszobrokban örökítse meg azok emlékét, akik éltüket és vérüket áldozták fel nemzetükért, hazájukért, a mai kornak egyedüli kötelessége csak az lehet, hogy gondoskodjék azoknak jólétéről, akik a harcmezőkön vesztették el fenntartójukat, támaszukat. A pénznek, amely emlékművekre, szobrokra, márványtáblákra van szánva, ma más, fontosabb, sürgősebb rendeltetése van. Hordjuk össze minden felesleges fillérünket özvegyi otthonok, árvaházak, rokkantak menhelyének létesítésére, mert elsősorban az élőkkel szemben vannak kötelezettségeink, ezzel rójjuk le legszebben az elhunyt hősök iránt táplált köteles hálánkat is. „Adjatok kenyeret kövek helyett!“ — hangzik fel mindenütt külföldön is a jelszó és most, hogy nálunk is több törvényhatóság és község hozott határozatot emlékművek, mauzóleumok és díszes márványtáblák létesítéséről, kötelességünk nekünk is idejekorán óvást emelni a kegyeletnek e tiszteletreméltó, de kissé talán elhamarkodott tényei ellen, mert hazafias kötelezettségek elsősorban azokkal szemben terhelnek, akik nélkülöznek és hálánkat az elesett hősök emléke iránt legnemesebben úgy rójjuk le, ha hátramaradt, • ínségbe jutott családtagjairól gondoskodtunk. A hősök emlékének művészi alkotásokban való megörökítése nem a mai generációnak, hanem a hálás utókornak feladata, annak az utókornak, amely a mai véres háborút követő hosszú béke áldásait élvezni fogja és amely gazdaságilag megerősödni, vagyonilag meggyarapodni fog. Szabadságharcunk vértanúinak és Kossuth Lajosnak is csak évtizedek múlva emelt művészi emléket a hálás utókor. De a nemzeti létért küzdött harcosokért már jóval előbb gondoskodott a nemzet kegyelete. Hogy elégséges volt-e ez a gondoskodás, azt most e történelmi idők nehéz napjaiban firtatni nem akarjuk, de ha már egyszer hibát követtünk el ezen a téren, ez csak egy okkal több arra, hogy ilyen hiba másodszor meg ne ismétlődjék. Emeljétek fel a sziveteket! Emlékezzetek meg az özvegyekről és árvákról, akik gondozójukat, kenyérkeresőjüket vesztették el a harcmezőkön. És minden fillért, amely emlékművekre, szobrokra, díszes sírkövekre van szánva, gyűjtsük össze özvegyi otthonok, árvaházak és menhelyek építésére. Egy emlékhez az elhunyt hősöknek azonban már a mai nemzedékkel szemben is van joguk. Egy olyan emlékhez, amely nem igényel költséges befektetést, de amely méltó az ő dicső tetteikhez és amely évszázadokon át hirdetni fogja a magyar nemzet erejét és dicsőségét. Minden község ültessen egy tölgyet annak a fiának az emlékére, aki életét áldozta fel a nemzet és haza szabadságáért. A tölgyek közepébe megfelelő nagyságú szabad téren pedig egy béke-hársot kellene elhelyezni, ahol évről-évre emlékünnepélyre gyűlne össze a község lakossága, fogadalmat tenni örök hazaszetetetről. így minden községben a tölgyek száma fogja hirdetni évszázadokon át, hányán vonultsk onnan hadba, akik soha többé vissza nem tértek, örök dicsőségére annak a földnek, melynek szülöttei. Kisebb községekben kevés lesz a tölgyek száma, nagyobbakban talán egész tölgyligetek fognak támadni és ezek az ültetvények, melyek egységesen létesülnének Magyarország egész területén, évszázadokon át hirdetnék a magyar nemzet testvéries együttérzését és egységét az 1914-15. évi világháború nehéz napjaiban. Poétikus, gyönyörű gondolat ez és dicsérhetjük bátran, mert az eszme — nem a mienk. - Ezt az ideát Lange Vilmos porosz kir. kertészeti igazgató vetette fel. A tölgy és hárs csaknem mindenütt megterem Magyarország területén és poéti- kusabb és méltóbb emléket, mint egy-egy ilyen tölgyligetet, középen a békehárssal, még csak elképzelni sem lehet. És emellett ezek a tölgyligetek senkitől sem vonnak el semmit. Nem fosztják meg az élőket az őket megillető segélytől, mig minden díszes érc- és szobormű ezreket von el azoktól, akik önhibájukon kívül a társadalom jótékonyságára vannak utalva. Amit igy megtakarítunk díszes emlékművek költségeiben, gyűjtsük össze hazafias célú, jótékony alapítványokra. A névtelen hősök özvegyeinek és árváinak ezrei jogosan számítanak a mai nemzedék támogatására. Emeljétek fel sziveteket 1 Gondoljatok azokra, akik éheznek _ TAR C A. A hadikenyér. 1848-1915. — Irta: Id. Kárpáti Endre. — Reánk szakadt az az idő is, mikor a mi rendes házikenyerünk, amely a magyarnak oly fontos tápláléka, hadikenyérré változott. Meghozták az első sütet, ötvenpercentes hadikenyeret a péktől. Szépen sütötték meg. Szép, domború volt. Nem olyan, mint aminőket utcahosszat hazavittek. Mert némelyik kenyérnek, egy kis fantáziával, kezét, lábát is láttam. De hát a külső csalhat. Hadd lássam, mi lakik belsejében. Előveszem az öregkést, amelylyel kenyeret szoktunk szelni, hogy majd megszelem. Beleakasztottam a kenyérbe . . . huzom . . . vonom . . . erre is . . . arra is ... de nem megy. Feleségem segít ki a bajból; mert a kenyérszelés az asszony dolga; a férfi nem ért hozzá. De őt is majdnem szégyenletbe hozza a vastag, kőkemény héj és a belének erőszakos barátsága, hogy semmiképen sem akarja, hogy a kés keresztülhatoljon rajta. No, kezemben a pille. Megkóstolom. Rágicskálom. Hm ... hát ilyen az ötvenpercentes kenyér? Hanem kis gondolkodás után eszembejut, hogy ettem én már ennél roszszabb kenyeret is. Mikor is csak? Régen, régen, sok esztendeje annak. Hogyan is történt ? Azóta már ötvenkilenc esztendő forgott el fölöttem. Falusi tanító voltam két egész hétig. Akkor még a falusi tanító — a mester ur — szöszön-boron élt. Pedig nemcsak tanító, hanem kántor, jegyző, sekrestyés, harangozó is ő volt a faluban. És mindezen hivatala után fizetése készpénzben igen csekély volt, de többnyire természetben adták meg javadalmát: búzát, fát, rozsét, húst, bort, kenyeret stb. A harangozásért rendesen a harangozókenyér járta : minden ház évenkint adott egy-egy kenyeret. No hát az volt ám csak a kenyér! Volt abban a kenyérmagvakon kívül mindenféle cók-mók, ami ocsuban visszamaradt; de volt benne olyanféle is, amelyet nem ember számára termesztett a gazd ... de jó lesz a mester urnák. Mikor az első ilyen kenyeret kezembe- adták, hogy hát szeljek belőle, épen úgy jártam, mint most: sehogysem tudtam megszegni. A mester ur zsizsikszemü leánya mosolyogva nézett egy ideig, aztán kivette kezemből a kést és e szavakkal „Nem férfinek való dolog ez!“ egy akkora dombot vágott le, hogy szinte megijedtem tőle, mikor átnyújtotta, hogy hát ez a fölöstököm. Ettől kezdve minden reggel ő szelt nekem kenyeret. De nagy volt a bajom. Hajói találtam lakni a kenyérből, úgy elnyujtózkodott bennem, hogy aznap még a turóscsusza sem ízlett. Az a keserves kenyér nem sziveit meg maga mellett semmiféle ételt. Ha keveset ettem belőle, akkor meg délfelé már nem ismertem meg az éhségtől az abc-és táblán még az i betűt sem. És igy valóságosan hadilábon álltam a harangozókenyérrel. Tehát az is hadikenyér volt, de rosszabb a mostaninál. Két hétig hadakoztam vele. Akkor az Alföldre kerültem, ahol azokat a hires kenyereket sütik. Hanem már akkor ismertem az ilyen hadikenyeret. Ettem én már azelőtt is. Most hatvanhét esztendeje. A szabadságharc alatt. Nehéz idők voltak azok! Még nehezebbek mint aminő most, eddig reánk szakadt. Kevesen vannak meg már azok közül, akik akkor ettek. Én harmadik elemi iskolai tanuló voltam. Amint a hadikenyeret kezemben forgatom, eszembe jutnak mindazon események, amelyek városunkat érték attól a perctől fogva, mikor elhangzott a „Talpra magyar!“ egész addig, mig egy este elterjedt városunkban a hir, hogy „Görgey Világosnál letette a fegyvert.“ Az iskolai tanulás szünetelt akkor is. A gyermekek szabadjára voltak bocsájtva. Ki is használtuk szabadságunkat. Egész nap az utcát jártuk. Néztük a katonaságot, amely keresztülvonult. - Olvasgattuk a falragaszokat, kiáltványokat, rendeleteket, amelyeket gróf Battyány, Kossuth Lajos, Lukács Sándor, Gyapay Dénes,
