Felsőbányai Hírlap, 1914 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1914-08-06 / 16. szám

Felsőbányái Hírlap

a napokon vonultak be királyunk parancsára a város lakosai: tartalékosok, pót- tartalékosok és népfölkelők. Nehéz leírni azt a sokféle érzelmet, mely a készülődéssel, bucsuzással, elutazással végig viharzott az emberek lelkében. Az öröm, lelkesedés, büszkeség, elszántság, másik oldalról az aggodalom, az itthon maradottak fájdalma, a bizonytalanság, elha- gyatottság érzései hullámzottak, kavarogtak és mindenik érzés kiváltotta a maga jeleneteit. 1-én délután és 2-án a hajnali, délelőtti és délutáni vonattal utaztak el a legtöbben. A bányász-zenekar, melynek 2/s-ad részét behívták, minden vonatinduláskor kikisérte a bevonulókat addig, mig maguk is fel nem ültek a vonatra és csak hangszereiket adták át az itthon maradottaknak. Vasárnap délután több ember volt a vasútnál, hogy búcsút intsen távozó szeretteinek. Megható jelelenetek játszódtak le a bucsuzásnál. Dal és zokogás, izgatott lárma, harsogó zene, valóságos hangchaossá olvadt s tetőpontját érte el, mikor a vonat drága terhével lassan kigördült az állomásról.

Külön pontot kell szentelnünk a falvak és Kapnikbánya átvonulásának, melytől félt a város közönsége s mely a legpél- dásabb rendben, ünnepélyesen ment végbe. A bajfalusi körjegyzőség 6 községe összegyűjtve nemzeti zászlók alatt, zárt tömegben haladt át vasárnap délelőtt a városon. A menet élén több kocsin Weisz Jenő körjegyző haladt több tanítóval, a segédjegyzővel, a községek bíráival és több lovas zászlótartóval zene, ének és éljenzés közepette. Megkapó látvány volt a városi sötét tömeg között a fehér népviseletben és ünnepi díszben vonuló román nép, mely ugyanolyan hazafias lelkesedéssel sietett hadba, mint városunk lakói. A városháza előtt a menet, melyben lehettek vagy ezeren, meglassította útját. A városháza lépcsőin a polgármester élén ott állott zászlóval az egész tisztviselői kar. Hatalmas éljen és setreasca zúgott föl és e pillanatban egybeolvadt a város és falvak népeinek érzése. A kalapok lengtek, a kendők lobogtak, a zászlók meghajoltak s a gyönyörű déli napságár

felperzselték a vetését, házát, mindenét. A jó adakozó birtokos nyugodtan élt; mert, ha véletlenül el is hajtották a nyáját, már másnap ott találta a legelőn. Visszavitték hiven.

Olyan égbekiáltó vérengzést, mint aminőkről most olvasunk, azok nem vittek vég- höz. Loptak, raboltak, de ritkán gyilkoltak. Mikor dús zsákmányra tettek szert ; összehord- ták valamelyik utszéli csárdában és ott napokig tartó mulatságot csaptak. Ha pandúr közeledett, a kémek idejében hirül vitték és nyomtalanul eltűnt a banda. A csárdás nem jelentette fel őket mert félt tőlük. A nép sem segített a pandúroknak, sőt elrejtette a keresett szegénylegényt; mert abban a meggyőződésben élt, hogy azok csak a gazdagokat fosztják ki, a szegényt nem bántják, sőt akár hányszor segítik is a szükölködőket. Azért hiába volt a hatóság minden ébersége, minden ügyekezete ; sokáig kellett küzdenie, mig szegény legényeket kiirtotta.

A vezérek folyton talpon voltak, hogy a szükséges tájékozást megszerezzék és hasznukra fordítsák. Különféle öltözetben bejárták a vidéket, a városokat. Befurakodtak a legelőkelőbb társaságokba. Együtt mulattak sokszor a főbíróval, meg a pandurtisztekkel is. És nem ismerték fel őket soha. Egy Ízben p. o. Patkó is igy mulatott az egész éjjelen át. Reggel lóra ült és leszólt a mulatótársaihoz.- Tudjátok-e, hány patkó van a lovamon ?- Hát hogyne tudnók! Négy.

bearanyozta a feledhetetlen jelenetet. Nagy érdeme Weisz Jenő körjegyzőnek, hogy a falvak bevonulását olyan szépen rendezte s hogy az minden rendzavarás nélkül, ünnepi módon folyt le. Mint értesülünk, Lacfaluban dr. Lukács László indulás előtt Istentiszteletet tartott az egybegyiilt népnek, majd szép beszédben figyelmeztette őket hazafias kötelességükre, a király iránti hűségre és megáldotta híveit. — A kapnikbányaiak nagyobb része szekereken jött be s a falvakból és különösen a bevonulok hozzátartozói szekéren robogtak át a városon. A vasútnál egész tábor keletkezett minden indulásnál.

Elismeréssel lehet említeni, hogy a vonatnál egy alkalommal történt kisebb verekedésen és vasárnap este a városban nehány részeg bányász-suhanc garázdálkodásán kívül más rendzavarás vagy incidens nem történt, ami annál örvende- tesebb, mert a bevonult rendőrség és csendőrség hiányában leginkább a közönség tisztességére és belátására volt bízva a rend és közbiztonság.

Ma már csendes a város. A dal elhalt, a rendes élet munkája folyik tovább. Este felé népesül meg jobban az utca, kapkodják az emberek a friss lapokat cs csendesen tárgyalják a nagy eseményeket. A világháború hírei el-el szorítják a sziveket; mindenki eltávozott övéire, rokonaira, barátaira gondol. Az előre nem látható jövő bizonytalansága rá nehezül a lelkekre. Az Istenbe vetett hitünk, bizalmunk megerősödik, tőle várjuk a jót és a legfőbb segítséget, mert ha az Ur velünk van, a hős magyar nemzet győzelmesen fog erős karjával és dicsőséges fegyvereivel lesújtani álnok ellenségeire.

A város nyugalma és biztonsága.

Addig is, mig a rendőrség tagjait visszabocsájtják s mig csendőrséget vagy más katonai erőt nem kapunk, a város polgárai tartják fenn a rendet. Minden este és éjjel polgár-őrök járnak a városban nemcsak benn, hanem a külsőbb részeken is, hogy minden csend- és rendzavarást megakadályozzanak.

— Mem a ! Öt. A lábain négy, az ötödik meg rajta ül. — Erre nagyot füttyentett, meg- sarkantyuzta lovát és nyilsebesen elvágtatott, hogy máshol folytassa a mulatságot.

Egy ízben Sobri Józsi hasonló kirándulása közben, már nem tudom, elfelejtettem, hogy melyik városban, betért az első kávéházba. Egyik asztalnál ült egy úri ember. Előtte egy iratcsomó. Arcán bánat, szomorúság látszott. Sobri Józsi üdvözölte és az asztalhoz ült. Beszélgetésbe eredt vele. Amint belemelegedtek, kérdi tőle, hogy miért oly levert. Talán beteg?

Nincs semmi bajom csak végtelenül bánt, hogy akármibe kezdek, nem sikerül. Már nyomorognom kell. Nincs hová forduljak. Itt van ez a kézirat, egy színdarab. Azt hittem, hogy kisegít a nyomorúságomból. Elvittem a színigazgatónak, hogy vegye meg, jól jár vele. Még el sem olvasta. Gorombán visszadobta. Csak a címét ojvasta el.

— És miről szól a darab? - Kérdezte Sobri.

— Sobri Józsi és legényei.

Sobri elmosolyodott.

— Igen. Még olvasni sem akarta.

— És mennyit kért volna a színdarabért ?

— Rongyos száz forintot.

— Tudja mit? Adja át nekem egy fél órára a kéziratot; én ismerem az igazgatót, talán szerencsésebb leszek.

— Tessék! Adja Isten, hogy szerencsével járjon.

Sobri Józsi zsebébe tette a kéziratot és elment a színigazgatóhoz.

A bevonultak családjainak segélyezése.

Még el sem utaztak derék katonáink, máris megindult a felebaráti szeretet sugallatára a nemes mozgalom, hogy a behívott katonák itthon maradott családjait a város közönsége a szükséges mindennemű segítségben részesítse. A polgár- mester augusztus 2-án délelőtt 11 órára értekezletre hívta a város vezető társadalmának nő- és férfi-tagjait. A városháza tanácsterme megtelt jótékony emberbarátokkal. A segély-actio megindítására az értekezlet egy női- és férfi-bizottságot választott. A női-bizottságba elnöknek Újhelyi Andrásnét, alelnököknek Farkas Jenőnét, Bernovics Emilnét és Nagy Lajosnét, jegyzőnek dr. Moldován Ferencet; a férfi-bizottságba elnöknek Farkas Jenőt, alelnököknek Bradofka Frigyest, dr. Csausz Károlyt és Kováts Gyulát, jegyzőnek Spáczay Gyulát választották meg. A bizottságok már külön is üléseztek. A hölgyek magukra vállalták és megindították a pénz és egyébb adományok gyűjtését, a szükölködők kipuhatolását és felkeresését és több gyermeknek élelmezését. A férfiak a segélyezés módozatáról, a kiosztásról stb. tárgyaltak. A bizottságok működése egy végrehajtó-bizottság kezébe lesz összpontosítva.

Alapos a remény, hogy a város közönsége, mely nem régen is igen szép példáját adta áldozatkészségeinek, minden áldozatot meghoz, hogy azon szegény családok, melyeknek kenyérkeresője a harcmezőn talán vérét ontja a hazáért, itthon jó emberek kezéből megkapják a biztos mindennapi kenyerüket; hogy az eltávozottak után hullatott könnyek közé ne keveredjenek az éhség, a ruhátlanság, a nyomor keserves könnyei és jajgatásai, katonáink karjait megacélozza, reményét, bátorságát, kitartását növelni fogja az a hir, hogy itthon maradt családjaik nem szűkölködnek. Az irgalmassági cselekedetet minden vallás parancsolja. Kövessük ezt és a szívnek nemes sugallatát, hogy minden ember büszkén mondhassa el Isten és ember előtt: megtettem, amit csak tehettem! Dr. M. F.

— Mivel szolgálhatok? Kérdi az igazgató.

— Egy színdarabot hoztam. Nagy feltűnést fog kelteni, ha előadják. Jó jövedelmet remélhet belőle.

— Ezt a együgyü darabot már láttam. Nincs hiábavaló időm a beszélgetésre. Távozzék! — szolt az igazgató, amint a darab címét megpillantotta, és a csöngetyühöz indult, hogy szolgáját behívja. Sobri azonban útját állta és szolt:

— Ne mozduljon helyéről: Tudja, ki'vagyok? Sobri.

A színigazgató összerezzent és mozdulatlanul állt.

— Ezt a színdarabot átveszi és e pillanatban ötszáz forintot fizet érette. És két hét múlva előadják a színpadon, de a legnagyobb pompával és kitűnő színészekkel. Ott leszek az előadáson, hogy lássam az eredményt. Jaj önnek, ha nem lesz fényes az előadás!

Az igazgató szó nélkül átadta az ötszáz forintot és örült, hogy a kellemetlen vendégtől megszabadult.

Sobri vissasietett a kávéházba.

— A színdarabot elfogadták. Itt van az ára. Isten önnel, szólt a szerzőhöz és, mielőtt ez meglepetéséből fölocsudott volna, eltávozott.

A színdarabot előadták és pedig teljes sikerrel^ Sobri is végighallgatta.

És ez nern mese. Győrött is előadták a Sobri-darabot. Én is láttam, mint apró gyerek ... de jelenetére oly sok idő után nem emlékszem.