Felsőbányai Hírlap, 1914 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1914-04-30 / 9. szám
XIX. évfolyam. 0. szállal.. 1014. Ap FELSŐBÁNYÁI IIIRLÁ TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő : D" MOLDOVÁN FERENC A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamációk és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. Az uj sajtótörvény. Az országos törvénytárban március hó 28-án jelent meg a sajtóról szóló 1914. évi XIV-ik törvénycikk. A sokat emlegetett uj sajtótörvény tehát e naptól számított tizenötödik napon, vagyis április hó 12-én lépett életbe. Sok szó esett erről a törvényről a sajtóban, gyűléseken és mindenütt, ahol közdolgokkal foglalkoznak. Sok szó esett már akkor is, mikor még a javaslat sem készült el. Nem lévén politikai lap, a sajtótörvény politikai vonatkozású részeivel természetesen nem foglalkozhatunk. Társadalmi tekintetben azonban jelentékeny üdvös hatást várunk a törvény többi rendelkezésétől. E tekintetben határozottan szükséges volt már a sajtó megrendszabályozása. Ezt elismerte a tisztességes sajtó is, amely nem volt elég erős megküzdeni azokkal, akik a hirlapirás berkeiben útonálló erkölcsöket honosítottak meg. Ezeknek a sajtóbanditáknak a családi ügyek, női becsület közprédái lettek. Ennek a közönséges pletykázó hírlapirodalomnak, sajnos, a közönsége is megvolt. Az a hírlap volt a legkapósabb, amelyik a legpikánsabb pletykákat tudta hozni. A kalozkodó újságíróknak pedig mellékjövedelme lett a re- volverezés. Kisebb-nagyobb zsarolások napirenden voltak azzal az ijesztgetéssel, hogy máskülönben jön a „kiszerkesztés.“ Azok közül az intézkedések közül, melyek a sajtótörvényből a nagyközönséget is érdeklik, közé tesszük a fontosabbakat, hogy a közönség is tudja azokat a módokat, amikkel most már az esetleges hírlapi kipellengérezés^ellen védekezhetik. Ilyen elsősorban a helyreigazitási jog. Eddig úgy állott a dolog, hogy ha valamely lapban bármiféle ügyben valamely a valóságnak meg nem felelő közlemény jelent meg, az, akit a közlemény érintett, beküldhette ugyan helyreigazító sorait a lapnak: de vagy közölték azt, vagy sem; vagy ha közölték is, tetszés szerint megcsontkithatták, átgyurhatták: újabb megjegyzéseket tehettek hozzá, melyek csak újabb nyilatkozatokkal voltak kellő értékükre leszállíthatok. Ha valaki ebbe a nyilatkozat-háborúba belebocsátkozott, se vége se hossza nem volt s vagy maga is megunta, vagy az újság olvasó közönsége unta meg s utoljára se tudta magát senki sem tájékoztatni, hogy volta- képen mi hát az igazság? Ezért maradtak el legtöbbször a cáfolatok s viszont ezért fejlődött ki a sajtó merészsége mind jobbban és szélesebb keretek között egészen a hálószobáig. Az uj törvény szerint akár magános egyénről, akár hatóságról jelenik meg olyan közlemény, amely akár nyíltan, akár burkolt formában valótlan tényeket tartalmaz, vagy a tényeket elferdíti, a megbántott követelheti, hogy helyreigazító nyilatkozata ugyanabban a lapban, ugyanazon a helyen a legközelebbi számban közzé- tétessék. Ehhez a helyreigazító nyilatkozathoz ugyanabban a számban megjegyzéseket fűzni sem szabad, csupán azt említheti meg a ^sjerkg&ztő, hogy fenq^-- tartja-e azt a közleményt, amelyre a helyreigazítás vonatkozik. Ez a helyreigazitási jog. Sokkal fontosabb és nagyobb horderejű, mint első pillanatra látszik. Mert nemcsak a cáfolatnak nyit utat, hanem óvatosságra is serkenti a szerkesztőket. Mert hiszen a lecáfolt közlemény, vagy közlemények miatt a lap vészit szavahihetőségéből, tehát súlyából, tekintélyéből s ezzel együtt kelendőségéből. A törvény gondoskodik arról, hogy a helyreigazító nyilatkozat, amely azonban terjedelemre a megcáfolt közlemény terjedelmét rendszerint nem haladja meg, közé is tétessék. Erre szükség esetén a lap kiadásának helye szerint illetékes járásbíróság utján rövidesen reákénysze- rithető a lap szerkesztősége. Egy másik hasonló jelentőséggel biró rendelkezése a törvénynek az, hogy a sajtó utján elkövetett sérelmek miatt nemcsak a meggyorsított eljárás melletti büntető következmények várnak a szerzőre s vele együtt a szerkesztőre sőt a kiadóra is, hanem a sértett a sajtóbeli közleménynyel okozott anyagi kárának megtérítésén felül nem vagyoni káráért is megfelelő pénzbeli elégtételt követelhet. A kártérítés követelhetése akkor is megilleti a sértetIfjuság.- Irta: Erdőst Dezső. — Mint valami elátkozott, tropikus kert, melyben buja és gyönyörű pálmák és áloék alatt kígyók sziszegnek, fenevadak csattogtatják fogukat, a fákon csodálatos tarka madarak muzsikálnak s a dalos ágak alatt mérgezett vizű erek folydogálnak; mint egy kert, melyben élet és halál, átok és áldás szilaj tulságban rontják egymást: mint egy álom, mit örvényló fantázia és robbanó vér színeztek ki : úgy áll mögöttem az én ifjúságom. Ami szépség, üdeség volt benne, azt beárnyékolta az élet ridegsége, mint tiszta forrást a szomorú fűz lombja. Ami forróság forrott, ami vakmerőség cikázott benne, az mind meddőn semmisült meg életkörülményeim folytán és mint tizenhét éves fiú, soksor sivárabb voltam a terméketlen életű aggastyánnál. Tizenhét éves voltam, . amikor először találkoztam a gaz, ostoba és könyörtelen úrral, aki azóta hagyott el, a balsorssal. Három tantárgyból buktam el a gimnáziumban. A buktatás igazságtalan volt, főleg latinból és történelemből. Rajongtam a történelemért, szerettem és értettem Liviust, bizonyára jobban, mint a tanárom, aki előző estén mindég bebiflázta a másnapi anyagot. Ez a tanár gyűlölt engem. Éreztem a pillantásából, a hangjából, a fejbiccentéséből, amivel a köszönésemet fogadta. Akkor nem értettem, mint gyűlölhetnek valakit, aki semmit sem vétett és meg tudtam volna ölni azt a tanárt. Ma már értem, mert azóta sok olyan emberrel volt dolgom, akik, hogy büntető törvénnyel szembekerültek volna, minden rossznak melegágyát hordják a szivükben. Az ősi bestia terpeszkedik vérük minden csöppjében és ösztönösen tudnak rosszat tennei. Amikor a tanárom szóba állt velem, vagy feleletre hivott ki és hamisul mosolygó szürke szeme beleakadt a pillantásomba, minden érzékem felfogta a rosszat, ami a testéből felém sugárzott, a szivem reszketett s nem egyszer arra gondoltam, mi lenne, ha rárohannék és megfojtanám. A rosszaságról való érzésem átment az egyéniségembe s meg van belőle az a hasznom, hogy ha ilyen ösztönösen gonosz emberrel akadok össze, menten megérzem, hogy bestia van a közelemben. Az apám, aki vállalkozó volt és úgy sem taníttatott szívesen, mert üzletembert akart belőlem nevelni, kifogott az iskolából. Én akkor már verseket Írtam. Beléptem az üzletbe. Én, a költő reggeli öt órakor már ott álltam a szénrakodásnál és ügyeltem a fuvarosokra, kik a mészégető kemencéhez szállították a szenet. A ködös, őszi reggelen fáztak az emberek, szénből való máglyák körül melengették dermedt tagjaikat. Pipáztak, köpködtek, morogtak, én lélektelenül ültem közöttük és a helyett, hogy vigyáztam volna, hogy ne lopják az időt és a szenet, a bűzösen füstölgő széndarabokat néztem, amiket nyakra- főre a tűzre hajítottak. Verseket, verseket akartam Írni, művészi, színes életet élni, álmodozni, szállani, szállani ábrándfestette világon keresztül és erő, ifjúság, lelki' készség, minden, ami életem lényegét alkotta, le volt láncolva a félig érett kőszéndarabokhoz, amik bűzösen égtek a lábam előtt. Az apám nem volt megelégedve velem, mert nem ügyeltem a munkára és hagytam lopni a szenet. Nap-nap után mind sötétebb lettem és a folytonos vajúdás, gyötrődés lelkembe sodorta a halál gondolatát. Szép és szomorú az, amikor az ifjú, aki még alig ivott az élet kelyhéből és nem tudja mit fog veszíteni, meg akar halni. Szabad és tiszta tekintetét az égre szegzi és romlatlan hitével, mit nem érintett a tudás, mint testetlen szellemet képzeli el magát, ahogy a Nap felé száll a kékellő mindenségen keresztül. Nézi, szagolja a virágot és arra gondol, hogy porrá vált szivéből is kikéi az élet, hogy száz formában, száz alakulásban örökké fenmaradjon. Nézi a hegyeket, síkokat, hol csaták zajlottak, érdekes, különös népek éltek és ezeknek olyan mindegy már, hogy valaha voltak, szenvedtek örvendeztek. Erdő, mező, hegy és város, minden egy élettől duzzadó temetőbe olvad a halálra kész ifjú előtt és kétségbeesés« méla melan- chóliává szelídül. A halálra gondoltam, amikor elém toppant Kosa Julis. Az egyik fuvarosnak a leánya volt, aki a lovaknak szecskát, az apjának elemózsiát hozott délente a széntelepre. Erős, egészséges parasztleány volt, nagy lábakkal, rengő mellek-
