Felsőbányai Hírlap, 1914 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1914-03-19 / 6. szám
IX.IZ8Z. évfolyamú ©. széni 1014. mérci-ŰLS 10_ FELSŐBÁNYÁI HÍRLAP TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. = MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MiNDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő : De MOLDOVÁN FERENC A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő cim' Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamációk és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér. Följegyzések. Átalakulások nélkül nincsen fizikai élet. Azok a nagyszerű problémák, melyek a közigazgatási terén a közel jövőben megoldásra várnak, igen nagy átalakulásokkal kecsegtetnek a nemzet közgazdasági életében is. Nem csoda hát, ha a közgazdasági kérdések felszínre vetődése szoros kapcsolatban van a közigazgatás reformjával. Volt alkalmam följegyzéseket tenni ajövőbenfoga- natositandó közműveltségi akczióról, melyek ránk nézve egy boldogabb kornak elkövet- kezését jelentenék, de mindamellett nem zárkózhatunk el attól sem, hogy észrevételeket ne tegyünk közgazdaságunk fejlődésére vonatkozólag. Specziális viszonyainkból kifolyólag minket első sorban a hegyvidék gazdasági állapota érdekel. Mert hiszen hazánk lakói közül jóval több mint egy millió a magas hegyek között lakik. Ezeknek gazdasági állapota a lehető legrosszabb. Hiába szerveztelek hegyvidéki kirendeltségek, hiába nyújtja az állam a pénzbeli segítségek millióit, azokkal csak mától holnapig segít. Állapotukat gyökeresen nem javítja, csupán pillanatnyi szükségeik fedezéséről gondoskodik, közgazdaságilag talpra állítani azonban nem tudja. Hazánk hegyvidékeken élő lakói nyomorognak. Gazdaságilag egyedül az állat- tenyésztésre szorítkoznak, melynek hasznát nem tudják úgy felosztani, hogy kevésbé rossz esztendőkben is az éhínséggel ne küzdenének. Minden erejök az elemekkel Magdolna. — Irta: Dóra. — A leány a tükör előtt állt és nézte magát. Hátrasimitotta fehér homlokáról a sürü, vöröses- barna haját. Szép arcára lázas pirt festett a nagy szerencse fölött érzett öröm. A kastély és a nagybirtok ura, az öreg báró, feleségül kérte a kis gazdatiszt leányát! Az ablak mellől egy bánatos, szenvedő hang szólalt meg: — Az égre kérlek, gyermekem, ne vakítson el a gazdagság. Csak azért küldtünk nevelőintézetbe, hogy halálunk után is legyen kenyered, de te ott hiú lettél és nagyravágyó ! — Más anyát koldoggá tenne a leánya szerencséje, de te, anyám, úgy beszélsz, mintha a szegény öreg báró az életemre törne. Pedig oly keveset kíván tőlem ; egy kis jókedvet. Azt akarja, hogy énekeljek, zongorázzak neki, hogy örüljek, kacagjak és talán még, hogy ápoljam egy kissé és én ezt nagyon szívesen megtenném. — Ne akarj elámitani Magda. Te pénzért, hamis fényért készülsz eladni magadat. Gőgös lettél, nagyzási hóbort szállt meg. Meggondoltad, hogy nemcsak szórakoztatója leszel a bárónak, a felesége, testestől lelkestől a tulajdona leszel f Megfeledkeztél Balláró1, aki olyan hűségesen szeret és olyan becsületesen, szorgalmasan dolgozik, hogy még jószágigazgató is lesz belőle ? Meglásd, ő is magasra viszi. Hiszen te is szeretted Ballát. Ne vétkezz, ne szédülj az örvénybe. való harcban merül ki. Tavasszal az áradások, télen a kereset hiánya adja kezükbe a koldusbotot. Pedig senki sem állíthatja, hogy hazánk természeti adományokban szegény volna. Sőt, természeti kincseiben kiaknázhatatlan. És mégis a hegyvidéki lakók nyomoráról írnak a lapok. A felvidéki vármegyék a tavaszi hóié alatt pállanak, az alföld népe rettegve őrzi a folyók bomladozó partjait. A veszély mindenütt irtóztató, mert — sajnos — még ma is ott tartunk, hogy minden pénzbeli erőnk a megfékezhetetlen elemek fékezge- tésében merül ki. Ha szakemberektől kérdezzük a felvidéki nép gazdasági hanyatlását, azok körmondatos frázisokkal fognak felelni nekünk. Miért? Csak azért, mert annyi és annyi kísérletezgetés után még ma sem találták el, hogy parlagon heverő vizerőinket, gázerőnket, erdeinket, havasainkat mi módon használják fel, hogy abból tetemes haszon váljék. Vizeink tombolva .zúzzák össze évről- évre gyönge alkotásainkat, községeinket, utainkat (meg első osztályú vasút vonalainkat is) és mindazon javainkat, amelyeket nincs módunkban kellőleg megvédelmezni. A hegyvidéki paraszt sohasem tudja mit fog learatni erdő alatti földecskéjéből. Teljesen a fékevesztett elemek martalékául van kitéve minden jószága. Az erdő sem az övé már, úgy mint régen. Az erdőkön túl? ott meg a hajdan dús, zöldelő havasi legelők helyén sárga-vörösre koppasztott sziklák meredeznek. A leány piros, telt ajka könnyelmű mosolyra nyíltak. Igaz, Bállá nagyon szereti, szegény ... Jó fiú, de az ő oldalán dolgozni is kellene és az uraság szeszélyeit eltűrni, mint szegény, jó szülei teszik . . . Eh, talán gazdasz- szonya lenne az urának, — cselédsorba álljon, amikor parancsoló úrnővé leheti? . . . — Összetett kezekkel kérlek, Magda, hallgass rám. Ne akarom, hogy boldogtalan legyen az egyetlen gyermekem. A gazdagság egymaga nem bbldogit. — Ne gyerekeskedj anyám. Meglásd nektek is hasznotokra válik, ha a báró felesége leszek és . . . — Elhallgass! — fortyant fel az asszony. — Bennünket bele ne keverj ebbe a becstelenségbe. Mi nem bővelkedünk földi javakban, az igaz, de elégedettek vagyunk és boldogok, mert szeretjük egymást. — A gazdagság sem tesz boldogtalanná, anyám . . . Szegénynek lenni, ... ez a legnagyobb szerencsétlenség, én nem bírnám el a szegénységet, ezen még a legodaadóbb szerelem sem segíthetne . . . — Magda! az asszony hangja remegett az izgalomtól. — Ismertem egy leányt, aki hűtlen lett a vőlegényéhez; pedig szerette, csak azért, hogy egy gazdag ember felesége lehessen , . . eladta magát ... és megörült. Megőrjítette az első délutáni vágyódása, a megbánás és az undor .,. * A kastély udvarára hintó érkezett és az inas A havasi legelők okszerű kihasználását agrár politikánk elmulasztotta. Pedig ha föltekintenének, föl, maguk fölé, hol a kihasználhatatlan selymes puhaságu havasi legelők a nczéltalanul kóborló pásztorok martalékai,\h/t odatekintenének, tudnák azt, hogy mivel, milyen módszerrel kell a hegyvidék . n^»fhorgó lakosságát megmenteni, vagyonossá tenni. Hiszen Svájc összes területéből 1916000 kát. hold havasi legelő az egész országnak 26-9%-át teszi. Tehát többet foglal el belőle, mint a negyedrészét. És micsoda hatalmasan fejlődő, gyarapodó közgazdaságot látunk ott virágzani! Meg van a kellő magyarázata. A svájci havasi legelőket okszerűen kezelik. Nem engedik a meredek hegyoldalak csekélyke földanyagát a tavaszi vizektől lehordatni. Okszerű ápolással megteremtik azt a sajátságos szivacsszerü havasi pázsitot, amelynek feneketlen gyomra a tavaszi hóolvadások vizanyagát annyira magába szívja, hogy ebből a folyók tavaszi áradásai szabályozódnak, sőt teljesen elmúlnak. Nem kimosolyogni való állítás ez. Tapasztalhatjuk magunk, ha havasi gyepen járunk, de meg állítják olyan szaktekintélyek is, mint például Pirkner, vagy Ander Egg Félix svájczi tanár. Ez utóbbi annál is inkább állíthatta a havasi legelőknek e vizfelszivó tulajdonságát, mivel 1894 táján személyesen járta be Zólyom, Bereg, Máramaros, Csik, Szeben, Hunyad és Krassószörény megyék területén található hét havasi csoportot. Ha pedig tekintetbe vesszük, hogy a Kárpátokon körülbelül másfél millió kát. egy öreg urat segített ki a kocsiból, aki lassan ment fel a vastag szőnyeggel letakart márványlépcsőn. A nagy, gyönyörű faragványos bútorokkal díszített teremben, a kandalló mellett, fázósan üldögélt a kastély ura, az öreg báró. Apró, vézna ember, csupa ránc arca olyaD, mint egy össze- aszalódott alma. Lábait melengette és belebámult a sistergő, lobogó lánggal égő fatuskók tüzébe. Amikor bejött a vendég, meglepő mozgékonysággal ugrott fel helyéről. Valósággal kellemetlen és groteszk látvány volt a fiatalos mozgékonysággal ugrándozó hetvenéves aggastyán. A bárót és vendégét, Mándy egészségügyi tanácsost, gyerekkori intim barátság fűzte egymáshoz. Külsejükben egyenesen ellentétek voltak, Mándy magas, szélesvállu, nyílt arcú és hajlott kora dacára is katonás tartásu, egyenes alakú férfi volt. A báró ellenben összeszáradt emberke, betegesen reszkető kezekkel. Valóságos rajongással csüngött öreg barátján. A rajongást csak akkor fenyegette veszély, ha Mándy a halálról beszélt. A báró irtózattal gondolt a halálra. Élni akart és újra fiatal szeretett volna lenni. Ezen törte folyton, vörhenyesen szürkehaju, madárfejét. Egyszer aztán gondolt egy nagyot I Megnősüli Szép, forróvérű, fiatal leányt vesz feleségül, aki csengő kacagással, vig dalolással tölti be a zord kastély szobáit, aki puha karokkal öleli és reá leheli viruló fiatalságának üdeségét! Ez majd ő belé is ont fiatalságot, eltünteti a sötét árnyékokat, melyeket a halál rémesen odafest a nagy, széles falakra.
