Felsőbányai Hírlap, 1913 (18. évfolyam, 1-25. szám)
1913-04-03 / 6. szám (7. szám)
.S axIxiqA Felsőbányái Hírlap r* és CjiengBch János hercegprímásnál tisztelgett, akikpegybehangzóan kijelentették, hogy a nagy- károlyi püspöki székhely tervével rokonszenveznek, annak megvalósítását tőlük telhelölcg támogatni fogják, azonban mindketten hangsúlyozták, hogy ez ügyben a döntő elhatározás a kultuszminiszter hatáskörébe tartozik. Ebből kifolyólag Szatmárvármegye és Nagykároly város újból köldöttséget meneszt Budapestre, hogy a kultuszminiszter jóakaratát is megnyerjék az ügy számára. Dr. Jankovich Béla vallás és közoktatásügyi miniszter tegnap reggel étlesitette Csaba Adorján főispánt, hogy Sza'már- vármegye és Nagykároly város küldöttségét ápr. hó 4. napján délután 4 órakor minisztériumában kész fogadni. A küldöttség vezetője Csaba Adorján főispán lesz. Gyülekezés ápriiis hó 4. napján, Budapesten a Pannóniában. Szatmárról és Nagykárolyból a reggel 7, illetve fél 8 órakor indu'ó és Budapestre d. u. 2 órakor érkező vonattal lehet a legcélszerűbben utazni. A hazafias szándék keresztülvitele érdeké ben óhajtandó, hogy a küldöttségben a lehető legnagyobb számmal jelentkezzenek Szatmárvármegye és Nagykároly város polgárai. A jegyzőkérdés rendezése. Harmincz évvel ezelőtt a közigazgatás akkoriban már »küszöbön levődnek hirdetett általános rendezése csábított a vármegyei köz- szolgálatra. Harmincz év hosszú idő egy ember életében, majdnem egy emberöltő. Alig éri utói az emlékezet. S mi öregek, bizonyos mélabus megadással tekintünk vissza a Utáni harczra, melyet a közigazgatási reform legkiválóbb apostola, Grünwald Béla folytatott öulelkét tépő kínnal, a sajtóban uapvilágitoü örökbecsű munkáival s az országgyűlésben elmondod iáng- ielkü szónoklataival. De visszazeng lelkemben a nemzet jogászifjuságának lelkesedése is a közigazgatás általános rendezése nagyjelentőségű kérdésében, midőn jobb sorsra érdemes küzdelemmel vitáztunk öuképzőköri összejöveteleinken a »választás« vagy »kinevezés* jelszavával ékesített harczi lobogóink alatt. Magyarországon négy évtized óta foglal koztatja a közvéleményt a közigazgatás rendezésének meg megújuló nagy kérdése. Időszakonként fel-feicsillant a reménység a kérdés megoldására. A szerencsétlen politikai viszonyok azonban csakhamar sírját ástak a legjobb akarattal indított mozgalmaknak is, s már-már oda jutottunk, hogy azt a felebarátunkat, ki a köz igazgatás általános rendezésében bizakodni merészkedik gyanús szemmel figyeltük meg, nem volna-e idején részére mihamarabb felvételi engedélyt eszközölni ki — a lipótmezei tébolydába. Végre a folyó évi belügyi költségvetési vita iránya alapos reményt ébresztett mindnyájunkban e nagy kérdés végleges rendezésének közelségére. Elodázhatatlanná teszi ezt a mosi már felszínre került választói jog ujjáalkotása is. Most már magam is bízni kezdek egy jobb jövőben: a közigazgatás annyira megérett rendezésének elérkeztében s annak hajnalhasadását látom a belügyi költségvetés tárgyalása közben elhangzott beszédekben, melyek minden tételében igazolják negyedszázadot meghaladó íoíl- forgalói pályámon mindenkor hirdetett abbeli meggyőződésemet, hogy közigazgatásunk általános rendezését a községi jegyzői intézmény fejlesztésével kell megkezdeni Ki keli emelnünk a jegyzőt eddigi szégyenletes, alárendelt helyzetéből. Anyagi jóléttel, hatósági jogkörrel felruházni s megnyitni előtte a megyei tisztviselői állásokat. S ami mindezeknek koronája: szabadítsuk fel az Íróasztalnál való örökös görnye- déstől azt az emberi erőt meghaladó munkatömeggel megterhelt, jobb sorsra érdemes köz- tisztviselő társunkat, ki legfőbb tényezője a községe boldogulásának. S akkor elérkezik a jó községi közigazgatás igéretfölde, akár kinevezési rendszerrel, akár életfogytiglani választással oldják meg bölcseink a vármegyei közigazgatás reformját. Mert hiszen ki ne tudná, hogy a községi jegyző lelkiismeretes működésére van felépítve közigazgatásunk hatalmas orgánuma? Mindene egy jó jegyző a maga községének vagy körének. Legelső tanácsadója a népnek, amellett, hogy közvetítője az állami hatalom érvényesülésének. Az ő értelmi erejétől, hazafias érzelmétől és jellemétől függ községének vagy körének szellemi felvirágzása s anyagi jóiéie. S ha meggondoljuk, hogy hazánk népességének zöme a községben él, akkor a nemzet jövőjét szivén hordó, minden tisztességes hazafinak érdeklődni kell, a nép szellemi vezérének, a falu jegyzőjének sorsáért. S erre első lépés, hogy népünk iulajdouképeui kormányzójának adassék meg a mód, idő és alkalom, hogy fenséges hivatását a haza üdvére betölthesse. A korlátolt italmérési engedélyek. Kereskedői körökben legutóbb hire járt, hogy a pénzügyi kormány a kereskedőknek korlátolt pálinkamérési jogát, melyet nekik az 1899: XXV. t.-cikk biztosit, egyszerűen kon- írskálni akarja. A »Magyar Kereskedők Lapja* ebben az ügyben tudakozódott a pénzügyminisztérium italmérési osztályában, ahol a következő felvilágosításokat nyerte: — Arról szó sincs, hogy a pénzügyminisztériumban rendelet vagy törvényjavaslat készülne a korlátolt kimérési engedélyek eltörlése tárgyában. Az igaz, hogy még Vekerle pénzügyminisztersége idején, 1907-ben, rendelet ment a pénzügyigazgatóságokhoz, mely meghagyta nekik, hogy a korlátolt kimérési engedélyek számát lehetőleg csökkentsék. Azóta a pénzügyi igazgatás ezt a csökkentő tendenciát követi és például 5000 lakosnál kevesebbet számláló községben csak kávéházaknak ad korlátolt italmérési engedélyt, de szatócsoknak vagy fűszer- kereskedőknek már nem. A vendéglősök és korcsmárosok legutóbbi kongresszusa a pénzügyi kormányhoz panaszos felterjesztést intézett, a melyben a kereskedőknek adott korlátolt kimérési engedélyek eltörlését kéri. Ezek a kereskedők, akiknek az itaimérés csak melléküzletük, nagy konkurenciát csinálnak a vendéglősöknek és korcsmárosoknak, akik pedig sokkal nagyobb illetéket fizetnek. Úgyszintén több törvényhatóság is felterjesztést intézett a kormányhoz aziránt, hogy a kereskedőknek korlátolt italmérési engedély ne adassék. Igen sok esetben ugyanis a cselédek, kocsisok, szolgák stb. amidőn a kereskedőknél vásárolnak, ott leisszák magukat. A kereskedő eleinte ingyen kínálja őket pálinkával, később rászoknak és azután már pénzért vásárolnak. Ezek a viszonyok arra indították a pénzügyi kormányt, hogy közegeiket a korlátolt kimérési engedélyek csökkentésére utasítsa. Ezen engedélyek kon- fiskálásáról azonban szó sincs. A régi jogok respektáltatnak, ellenben azt megteszi a pénzügyi kormány, hogy sok esetben egy olyan üzlet uj tulajdonosának, melynek azelőtt volt ilyen engedélye, uj engedélyt nem ad. Egyáltalában a pénzügyi kormánynak az az elve, hogy a kereskedőknek, akiknek az italmérés csak melléküzlet, csak ott adassék italmérési engedély, ahol az feltétlenül szükségesnek mutatkozik. Mint látható, itt a pénzügyi kormány részéről valóságos hajsza folyik a kereskedők ellen, akiknek az existenciáját a vidéken a sok fogyasztó szövetkezet versenye úgy is kockára teszi. A pénzügyminiszter megfosztja egy bizonyos jövedelemtől a kereskedőket, akik pedig a legjobb adóálianyok. Ez nem állami raison, annál kevésbbé, minthogy tudtunkkal a fogyasztási szövetkezetek hatalmas protektorai segit- j ségével egymásután kapnak italmérési enge- i délyeket. Különfélék. Személyi hírek. Biumerth Károly petro- zsényi áll. kőszénbánya-felügyelő a húsvéti ünnepen Felsőbányán járt. — Holéczy Gyula főmérnök a mármarosi állami ut építésének befejezésére állandó tartózkodásra városunkba érkezett. Eljegyzés. Ferencsik Renátát, dr. Ferencsik Lajos szolnoki áll. főgimn. igazgató leányát eleste folyt itt le. De aem a bor, vagy egyéb ital tette vidámá, hanem a fiatal vér, sajat sorsunkon való évelődés okozta a féktelen jókedvet, azután egymásnak az ugratása. Már amint ez a fiatalságnál történni szokott. A disznóvacsorák idején napokon át tartott a dárido . . . Csak éjfél után vetődtünk haza. Szép idők voltak azok. Pedig oly szegények voltunk mind egy szálig, hogy még a dohányunkat is meg kellett osztanunk egymással . . . már t, i. akinek még el nem fogyott. Hol vannak azok a víg cimborák I Csak magam maradtam. A többi mind kivette már az örökös vakációját. Egyik este csak szárazán mulattunk. Énekeltünk, zongoráztunk. Éppen azt a románcot fuj tűk: »Csöndes völgy öleben kit föd e sötét kápolna itt?« . . . mikor az ajtón kopogtatnak. — Szabadi Belép a mi lakótársunk, aki az emelet másik szobáját bírta: egy német hadnagy. — Meine Herrn .. , mutatja be magát. .. A mi kompániánk egymásra néz . . . nem érti senki, mit beszél a hadnagy . . . csak éo. Azért hozzáfordulok és kérdezem, mivei szolgálhatok. A hadnagy elmondja, hogy őneki minden reggel már négy órakor gyakorlatra kell vezetnie legényeit, azért szeretné ha idejében lefeküdhetnék. Az ő lakószomszédai azonban majd minden nap éjfélig, de néha tovább is zongoráznak, énekelnek s igy ö soha se alhatja ki magát. Kéri tehát az urakat, könnyítsenek rajta, vessenek véget 10 órakor a zajnak, hogy pihent erővel végezhesse kötelességét, Elmondom társaimnak a kérelmet, Miska bátyám szeme fölcsillant. Azon melegében azt tolmácsoltatta velem. — A szoba az övék, megfizetnek érette; azért azzai ők rendelkeznek; senki kedvéért nem engedik magukat mulatságukban és egyéb dolgukban zavartatni. — Ich danke, meine Herrn. Gute Nach I válaszolt a hadnagy és udvariasan eltávozott. — Még ebben is parancsolni akar a német? Abból nem eszik. Azt teszem ami nekem tetszik. A mi mulatságunk oly ártatlan, hogy abba ne szóljon bele senki fia. Húzd rá Jancsi! — beszélt Miska bátyánk. A többi helybenhagyóiag bólintott. Jancsi zongorához ült. Épen éjfélkor széled- tünk el... Másnap reggel, három órakor iszonyú zör- getésre ébrednek az én barátaim. A kaput zörgetik. A házigazda kinéz az ablakon. Egy katona, trombitás, áll a kapunál és erősen követeli, hogy »Laz mi ájni!« A házigazda nem akarja, de az még erősebben döngeti az ajtót, hogy eresszék be, mert őtet a hadnagy ur rendelte ide, hogy keltse föl.-- De hiszen én szoktam a hadnagy urat fölkelteni — szól a házigazda. — Taz iz mir olezánc. Aufmachen! A trombitás föikaffog az emeletre, megáll a konyha közepén és tele tüdővel fújja trombitáját. Eifujja egymásután minden nótáját. Az én társaim fülelnek ... mi az ? ... mi történik? Miska bátyánk föltápászkodik. Kimegy, kérdőre vonja a trombitást. Ter Her Hauptman hat mi herpstellt, taz i öle Tarn um trei Ur so lang plazen sol, piz er herauzkomt — válaszol a trombitás. No, ezt már Miska bátyánk ijedtében megértette. — Itt a német bosszúja — szólt ben. Már most mit tegyünk? A parancsnokhoz hiába megyünk A magyar hiába kereskedik ott. Mit csináljunk I .. . És ez igy ment már negyedik reggel. El voltunk rá készülve, hogy továbbra is igy fog menni. Ekkor azt a tanácsot adtam: Alkudjunk meg a némettel, végezzünk az ő óhajtása szerint este 10 órakor, aztán ő sem fog benneteket zavarni. A negyedik nap bementem hozzá és elmondtam az alkut. — Hiszen ezt akartam én is — szólt. — így már rendben leszünk — és bejött hozzánk. Szent lett a béke. Hozzá még barátságot is kötöttünk vele. Mert volt ám a németek közt is akárhány, aki a magyar barátságát igen nagyra becsülte. Hogy pedig hiába ne történt legyen a dolog ... az én társaim szorgalmasan tanultak tőle .. . németül.
