Felsőbányai Hírlap, 1911 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1911-11-30 / 24. szám

XVI. évfolystna.

24. SKéma.

1911_ November 30,

== MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MiNDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. =

Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér.

Felelős szerkesztő:

D* MOLDOVÁN FERENC

A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő cimére Felsőbányára küldendők. Vidéki előfizetési pénzek, reklamációk és hirdetések Nánásy István kiadóhoz, Nagybányára inté- zendők. — Nyilttér garmond sora 40 fillér.

A járvány.

A vörheny-járvány a gyermekek legnagyobb ellensége mind erősebben terjeszti szét rémes szárnyait városunkra. A nedves ködben szomorúan úszó harangszó kis életeket sirat, melyeknek fonala olyan hamar elszakadt. Az apró koporsók kegyetlenül haladnak a temető felé, zokogó szülők reményeit ragadva magukkal.

Máskor is volt vörhenyjárvány Felsőbányán, de nem sokáig tartott. Ez évben már augusztustól kisért és egy hónapja veszedelmesen tört ki ez a betegség. A legrosszabb indulalu lefolyással támadja meg a gyermekeket s hamarosan végez velük.

Az orvosok — különösen a városi főorvos — a legnagyobb erőfeszítéseket teszik, hogy a járvány terjedésének útját állják, de egy olyan akadálylyal állanak szemközt, amely ép olyan felháborító, mint amilyen istentelen és gonosz.

És ez az emberek közönye.

Az a lelketlen érzés, melylyel a szülök egészséges gyermekeiket nem óvják a betegségtől és amelylyel a beteg gyermekek szülei a betegséget eltitkolják és elővigyázat nélkül terjesztik.

Hát hol szunnyad a szülői szeretet, mely reszket a véréért, melyet a világra hozott, vagy ha szeretet nincs, hát az állati ösztön, mely szembeszáll porontyáért minden veszedelemmel! Hol van az emberi érzés, hogy ha már egyik bajban van, ne okozzon szerencsétlenséget a másiknak. Hát a lelkiismeret alszik az emberekben s a vallás és hit csak addig tart, mig a

templomban elmondják és otthon a családban már meg is hazudtolják! Szomorú dolog, mikor a törvény szigorát kell elővenni, hogy az erkölcsi érzéket a súlyos büntetés, vagy attól való félelem ébreszt- gesse.

A lázban égő szemek, a foltos kis lest eleven vád és szemrehányás legyen minden szülőnek, aki kötelességét gyermekével szemben nem teljesiti. Ne merjen feljajdulni fájdalmában az a szülő, aki maga okozta gyermekének halálát.

Volna csak az a betegség olyan, mint a kolera vagy pestis, mely a felnőttek közölt szedi undorító borzalmas kínokkal áldozatait! Hogy húzódna egyik ember a másiktól reszketve, irtózatos halálfélelemmel, csak a maga életét mentse meg. De a vörheny, az ritkán ragad a nagyra, nem borzalmas és ki nos betegség és elég gyorsan végez az ártatlan gyermekekkel, kikben még nem éledt fel az élethez való nagy ragaszkodás, kik nem tudják magukat sem óvni, sem megvédeni.

De legfájdalmasabb az a kép, mikor egy-egy családnál a sok apró kicsi szájnak száraz kenyér is alig jut s a szülő szivét a nyomor kényszeríti a közönyre, az elhanyagolásra; midőn a kenyér utáni harcban az anyának is gyermekeitől elszakítva kell küzdeni s a sok szenvedés, a sors rendeletében való megnyugvásig fásitja el a szülői érzést. De még ezeknek sincs joguk a mások biztonságát, boldogságát veszélyeztetni s nyomorúságuk mellett lelkűket megterhelni.

Az élő lelkiismeretre, az emberi érzésre kell apellálnunk ebben a veszedelmes időben, mikor annyi gondos szülő reszket féltett kincsének egészségéért, mert ezek azok a normális eszközök, melyekkel a járványnak legsikeresebben lehet útját vágni.

Városi közgyűlés.

Folyó hó 18-án a város képviselőtestülete rendkívüli közgyűlést tartott. A 11 pontból álló tárgysorozat simán és gyorsan pergett le, vigasztalásául a képviselőknek egy előirt névszerinti szavazással, melylyel a faárverés eredményét fogadták el, nagy készséggel.

A közgyűlést délelőtt 10 órakor nyitotta meg a polgármester. Hitelesítők: Nagy Lajos, Likker Károly és Spáczay Gyula képviselők lettek.

1. Olvastatott 1177—1911. Bjkv. sz. várm. törvhatósági véghatározat az elhagyott gyermekek gondozásának fedezésére l°/0 várm. pótadó kivetéséről.

Közgyűlés egyhangú határozattal kimondja, hogy azon törvényhatósági határozat ellen, melylyel a 7—15 éves elhagyott gyermekek tartásdijainak fedezése végett létesítendő alap javára 1%-°S vármegyei pótadó kivetése mondatott ki, a város magára nézve sérelmesnek tartja s megfelebbezi s a felebbezés elkészítésével és benyújtásával a tanácsot bizza meg, mert a város az illetékességi köréhez tartozó 7—15 éves elhagyott gyermekekről autonom árvaszéke gyámpénztári tartalékalapjából gondoskodik és képes fizetni elhagyott gyermekeinek tartási költségeit és mivel a gyámpénztár tartalékalapja és nem az egyes polgárok viselik az eltartási költséget, azoknak a vármegye részéről személy szerint megterhelése sérelmes annál is inkább, mert az egyes községek elhagyott gyermekeinek eltartása, ha a község arra képtelen, első sorban a vármegyei gyámpénztári alapokat terheli s ennek elégtelensége esetén a belügyminisztertől segélyezés nyerhető.

2. Olvastatott a városi árvaszék 388—1911.

Éjjeli látogatás.

— Irta: Csehov. —

— Ezredes ur, kérjük szépen, meséljen valamit, kértek, könyörögtek a fiatal leányok, akik egy asztalnál ültek az öreg katonával.

Ivanoff ezredes felpödörte ősz bajuszát, nagy korty rumos teát ivott és elkezdett mesélni:

— A hetvenes évek elején Czenosztochau- ban állomásoztunk. Förtelmes téli idő volt. Oly hideg időt azóta sem értem. Éjjel lefagyott az őrszem orra és nappal oly szörnyű hóviharok voltak, hogy egy lépésnyire se láthattunk tőle.

De az nem volt baj. Fiatal legény voltam akkor. Fessebb kadét nem volt a regimentben. Az asszonyok szerettek. Ha rákacsintottam valamelyikre, már meg is hódítottam magamnak. Pedig nagyon szerettem a nőket. Minden órának szakítsd le a virágát, gondoltam és ezt meg is fogadtam. Ott nősültem Czenosztochauban. Gyönyörű nő volt a feleségem, Isten nyugosztalja!

Hadsegéd voltam és takarmányt, szénát, zabot én szereztem be. így történt, hogy sokfelé utazgattam e czélbó'. E szolgálati utazásokat szerelmi kalandjárásra használtam fel és sokszor csak ürügyül szolgáltak, hogy mélyebben nézhessek egy tüzesszemü lengyel nő lángoló csillagaiba.

Egy este utaztam el egy busz kilométernyi távolságban fekvő faluba. Kemény fagy volt. A föld repedezett és a kocsis úgy ült a bakon, mint valami óriás jégcsap. Engem nem nagyon bántott a kriminális hideg, mert erősen beburko- lództam, de hirtelenül hóvihar szakadt ránk. Fehér fal emelkedett fel előttünk, kavargóit, fel- alá mozgott és óriás csikókban szálldogált mindenfelé.

— Nagyságos ur kérem, mondta a kocsis, nem találok utat.

— Marha, mormogtam. Minek hajtasz, ha nem értesz hozzá! Menj a pokolba és nézz körül, nem-e látni valahol házat?

Órákig kocsiztunk, alkonyban és sötét éjszakában. Végre éjfél felé, valahol távolból, gyenge világosság tűnt fel. Fél órával később egy gazdag lengyel, Bagdkovszky gróf kastélya elé értünk.

Szívesen fogadtak; a gróf Párisban élt, de a nagybirtok intézője barátságosan meghívott bennünket. Olyan dáridót csaptak, mintha nem éjnek idején volna ide bennünket a szél, de mintha nappal jöttünk volna, előzetes meghívásnak téve eleget.

Az intéző felesége néhány dalt zongorázott, aztán beszélgettünk. Nagyon fáradt voltam. Nágy- mennyiségü melegítő szeszeket fogyasztottam és bocsánatot kértem, hogy visszavonulhassak.

— Fél a kisérletekiől ? kérdezte az intéző, amikor az ebédlőterem mellett levő kis szobába vezetett.

— Ilyenek is vannak itt? kérdeztem.

— Tréfa volt, nevetett a lengyel, úgy gondoltam, hogy ez valóságban kísérteties szoba lehetne!

Nem voltam félénk természetű. De akkor

I izgatott és amellett álmos hangulatomban magam is félősnek láttam a szobácskát. Künn ordított és süvített a szélvész.

Amikor eloltottam a lámpát és az ágyba bújtam, erős borzongás futott végig testemen, ügy éreztem, mintha láthatatlan kezek kapkodnának felém, hogy megfojtsanak és gonosz szellemek töltenék be a szobát.

A hallgató leányok közelebb húzódtak az ezredes mellé és tágranyilt szemekkel hallgatták.

— Az álom került, folytatta Ivanoff. Hol azt bittern az ablakon kapaszkodik be valaki, hol meg egy idegen kéz érintését éreztem, később megint sugdosást hallottam közvetlen közelemben —- az ideges izgalom könnyű félelmet okozott nálam. Hirtelenül reggeli czipök esoszo- gását hallottam künn a folyosón. Az ajtó felnyílt, valaki halkan köhécselt.

— Van itt valaki ? kérdeztem fogvaczogva.

— Én vagyok, ne félj, hangzott válaszul.

Meleg lehellet csókolta arczom, kis puha

kéz lopódzoit a kezembe és én karjaimba vontam az ismeretlen alakot. Forró csókban olvadtak egybe ajkaink.

A mesemondó félbeszakította elbeszélését és lassan iddogált a teából. Azután folytatta:

— Másnap reggel a vihar tombolt. Lehetetlen volt folytatni utunkat. Elfogadtam tehát az intéző meghívását és ott maradtam. Kártyáztunk, énekeltünk, beszélgettünk. Éjjel újra a kísérteties szobában aludtam és a kisértet eljött, minden éjjel jött, amig csak ott voltam!