Felsőbányai Hírlap, 1909 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1909-02-11 / 3. szám
^^^ÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYEST ART ALMU LAP. MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. Előfizetési ára: Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő : DR MOLDOVÁN FERENC Előfizetési pénzek, reklamációk, hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére Felsőbányára küldendők. — Nyilttér garmond sora 20 fillér. Adómorál és társai. Az adófizető mindig gyanakodó. Mikor az államélet egész vonalán és évek óta arra dolgozik a törvényhozás, hogy invesztál, fizetéseket rendez, kreál, intézményeket létesit, uj feladatokba kezd, — akkor ugyan még a Herkópáternek se fogja elhinni, hogy mindez a sok kiadás állandó teheremelkedés nem jár nagyobb adózással. A sanda gyanú, hogy a 15 év óta napirenden levő uj adótörvény egy kicsit archimedesi csavar is lesz — a polgárokra kétségtelenül meg van mindnyájunkban. Nem is az a szerencsétlenség, ha egy modern állam a régi költségvetésének keretében meg nem marad, hanem az a baj, hogy szembe vagyunk állítva valamennyien és adómorál szent nevében gyanüsitgatjuk egymást. Az a baj, hogy mig gyarló emberek lesznek, akik mindent helyesnek a maguk szemüvegén át látnak, addig becsületes és igazságos adó-törvény és adókivetés mindenki megelégedésére nem lesz. A múltban az volt a baj, hogy ameddig a harmadik osztályú adóban az állam 107u-ot követel bevallani, addig az állam maga kényszeritette az adófizetőt hazugságra. Mert tessék meggondolni, mit jelentett a múltban a 10%-os kereseti adó és ennek egyéb járuléka az adófizetőre nézve? Egyszerűen oly tehernek az adófizetőre való hárítását, amely alatt feltétlenül össze kellett roskadnia. Amig az állam az évi keresetnek 1070-át követelte, addig becsületes bevallásról és adómorálról beszélni nem lehetett. Az adómorál ott kezdődik, hogy az állam adófizetés teher bírását mindenkire igazságosan ossza el. Igaz, hogy egy kicsit mulatságos, egy kicsit cinikus, egy kicsit komisz dolog is, mikor olvassuk az előadói beszédet, amelyben többek közt az is foglaltatik, hogy budapesti és vidéki ügyvédek 100 vagy 200 korona évi jövedelmet vallottak be, még akkor is, mikor ezeket a kiáltó visszaéléseket hánytorgatjuk, még akkor is az államnak az adófizető polgárokkal való bánásmódjára gondolunk, arra, hogy a polgári becsületszó ünnepi és paláslyában tisztes vallomást akart, midőn az évi jövedelmek egyenes adóban J 0%-át, amely járulékaival, a községi pótadóval, a betegápolási adóval és egyéb elsorolhatatlan közterhekkel bízvást kétszer annyira tehető — követelt. Ezt bevallani igazság szerint nem is lehetett. Nem kell senkitől kérdeznünk, hogy elavultnak tartja-e a régi adótörvényt, amely a harmadik osztályú kereseti adóval megrovott polgárságtól jövedelmének egy ötöd részét kívánta bevasalni? Valóban már nagyon rég?n megérett az idő, hogy egy igazságos adótörvény lépjen életbe, amelynek bázisa az legyen, hogy állapíttassák meg becsületesen minden egyes adófizetőnek évi összes jövedelme és meg- állapittatván a kis existenciák adómentes létminimuma — a módosabbak, a nagyobb jövedelemmel bírók viseljék progresszív módon az állami kiadások terheit, a többiek is e terhek arányában. Szükség volt erre a törvényre, mert valóban a régi törvénynek számos olyan kibúvó helye van, ahol adó nem fizetők kényelmesen átsiklottak és az államkiadások terheit átengedték azoknak az »adóalanyoknak,« akik viszont igen is közeli kezeügyében voltak a fináncoknak. Megszűnt az az idő, amikor a nép hangulatával egészen biztosan lehetett játszani, ha a demagógia elkiáltotta: »nem fizetünk adót!« cimü sokszor hangzatos kortes jelszót. Ma már nincsen olyan falusi népköri tag, aki elhinné, hogy akármelyik állam fenntarthatná intézményeit adófizetés nélkül. Tudatában van mindenki, hogy az állam méltán szed adót a polgároktól, mert intézményes alkotásokat ad vissza s oly intézményeket, melyek az állampolgár jövedelmét fokozzák, és igy képessé teszik őket az adóterhek könnyű viselésére. — Minden állam, mely azért emeli vagy rendezi az adót, hogy polgárainak intézményes alkotásokat nyújtson, amelyek állampolgár boldogulását célozzák, — csak a legnagyobb dicséretre méltó. Olyan adótörvény, amely kivétel nélkül mindenkinek legteljesebb tetszését elérje, — olyanra nem számíthatunk' soha. De nem számíthatunk arra sem hogy az egymásra utalt társadalmi osztályok valaha kibéküljenek a közterhek bár- minnemü áthárításában, ameddig különféle életpályák és különféle jövedelmek lesznek. Az a törvényjavaslat, mely nyolc részből áll és melyet meglehetős idegességgel tárgyal a törvényhozás, — hosszú időkön át készült és kétségtelenül át van itatva az uj szociális élet tartalmával. Nem szakit egészen a régi rendszerrel, nem mer francia mintára, a tiszta jövedelem bázisára lépni, — de kétségtelen, hogy a Hivatalban. — Irta: Pásztor Gyula. — Egy álmatlan éjszaka után az öreg Gergely szomorúnak, céltalannak találta az életet. Amióta nyugdíjazták, másként próbált élni, de sehogy sem tudott a régi rendtől elszokni. Amint lassan öltözködött, valami fanyar érzés fogta el. Unalom, közöny minden iránt. Amint belenézett a tükörbe, visszahökkent. Mintha tiz évet öregedett volna. A hivatalos élet napról-napra élő rendjében, a nagy megszokásban az életről, az öregségről s az elmúlásról egészen megfeledkezett. Félt. Gondolkodott. Kifacsarodott a szive. Mit csinált eddig? Negyven év alatt! Az élet rohanó perceit, minta fövenyt beleszórta a hivatalos élet örökké zugó, rohanó árjába; a sok parányi homokszem mind, mind elsodródott, nyomtalanul. Nem tudott otthon maradni. Kóborolt az utcákon céltalanul s egyszerre csak a régi hivatala elé került. Különös érzés fogta el. A nagy ház komolyan, nyugodtan várta őt. Valami ösz- tönszerüleg vonta befelé. S egyszerre heves vágy ébredt a lelkében, hogy bemenjen a hivatalába, végigjárja újra a folyosókat, megnézze a régi helyét, a kopott, szuette íróasztalát, hogy beszélgessen a kollégákkal. A szive dobogott, amint fölment a lépcsőn. Ugyanaz a lépcső; ugyanaz a fekete, piszkos vaskorlát, azok a kopott falak, mégis mintha minden uj lett volna. A folyósó kitágult, a lépések másként kongtak. Régi emlékek játszadoztak a lelkén s elérzékenyedett. A hivatalnokok meglepetéssel ugráltak föl, amint benyitott a hivatalba. Hát hogy van! Mit csinál? Hogy érzi magát? — kérdezték több felől. Gergely a bajuszát húzogatta s lassan, meg- hatottan mondotta: — Jól . . . elég jól . . . elég jól . . . — Mi csak kínlódunk I — kiáltott föl egy egészséges arczu, harminc év körüli hivatalnok. — Bár én itt hagyhatnám ezt a rongyos hivatalt. Falura szeretnék menni. Kis ház, kert. . . — No — no, — szólt közbe Gergely. — Ha mondom, — folytatta tüzesen a hivatalnok. — Ez nem élet. Levegő kell az embernek, a szabad természet. Csak az az életi — Boldog ember Gergely ur, — szólt egy szelíd arczu, szürke szemű cvikkeres kis ember s a homlokát vakargatta. — Ha nekem annyi időm lenne! — Hát időm van . . . időm az van, — motyogott Gergely. A cvikkeresnek fölcsillant a szeme, úgy folytatta : — Nem látta az uj kagylóimat. Van egy gyönyörű példány. Xylophena genus! Nehezen jutottam hozzá! Csak egyszer ott barangolhatnék a tenger partján . . . magam gyüjthetnéma kagylókat, halakat preparálnék . . . Csak idő lenne hozzá, szabadság! — Szabadság. Persze, — sóhajtott föl egy sápadt, szomorú arcú fiatalember. — Ha szabad ember lehetnék! — Ugyan mit csinálna? — kérdezte gúnyosan a másik. — Azt én tudom, hogy mit csinálnék, — felelt a fiatal. — Hehe, mi is tudjuk, — szólt egy kis szürkülő fejű ember, aki eddig hallgatott. Verseket írna hehe . . . verseket. . . tegnap is találtunk egyet a kivonatok közt hehe... úgy, úgy. A fiatalember elpirult, a szeme villogott s hevesen kiáltozta: — Hát igen. Verseket Írnék! Mit tudják, hogy mit tudok én? Maguk is jajgatnak s mégis azt nézik egymásban, hogy mi a hivatalnok, nem azt, hogy mi az ember! Gergely meghökkent. Mintha ezek más emberek lettek volna. Világosság áradt a homályos zugba. Az ő szive is kinyílt. Lehajtotta a fejét és csendesen, érzéssel mondotta: — Látják, látják ... én meg szeretnék ide visszajönni . . . A többi meglepetéssel kiáltott föl. — Igazat mondok, folytatta csöndesen Gergely. — Oh én is, én is . . . amikor még fiatal voltam . . . akartam én is valamit . . . szenvedtem . . . valami úgy vonzott kifelé ... de aztán . . . megszoktam, vagy mi ördög, de higy- jék el: most szeretnék visszajönni. Hisz azóta nem élek, nem találom a helyemet. Megszoktam ezt az életet. Átment a vérembe, aztán ha nincs egyéb '. . . valamit kell csinálni ... az ember azért ember... Szótlanul hallgatták az öreget, aki egy kicsit elhallgatott, aztán lassan folytatta: — Tudom, hogy másként kellett volna. Talán meg kellett volna házasodni, vagy mi? Talán a feleség, gyerekek ?. De igy mim maradt ? Itt jól érzem magamat. Sokszor szidtam én is a
