Felsőbányai Hírlap, 1909 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1909-08-12 / 16. szám

Felsőbányái Hírlap

Rósz benyomást tett a Felsőbányán nyaralók rósz helyen és időben alkalmazott revansszerü távolmaradása is, melyet egy idegen városból jövő müvésztársaság nem érdemelt meg.

Azok, akik a hangversenyen ott voltak, sok művészi gyönyörűségben részesültek. Németh Gyula, dacára a kevés közönségnek, megtartotta az estélyt, hogy megtisztelje a művészet iránti kiszámu érdeklődőket. A fiatal művész csodálatos tiszta, meleg, nagyterjedelmü, erőteljes hangjával különösen Tahnhauser Verseny dalát és Erkel Bánk-bánjából a Bordalt valódi értékére emelte, a nyugodtság, könnyedség, tiszta előadás elragadták a közönséget, mely lelkesen, percekig tapsolt minden szám után. Oastaldon hires olasz szerelmi dalait oly tökéletesen és érzésteljesen énekelte, amelyre csak fejlett művészet képes. A jövő hírneves magyar énekese kicsillog Németh Gyulából s nemsokára hallani fogjuk öt az ország első színpadán a legelsők között.

Jékly Irén művészi játékát már ismerjük s mennél többször halljuk, annál nagyobb dicséretet érdemel. Úgy a kísérete, mint önálló száma kitűnő volt. A közönségtől a kitörő taps, Németh Gyulától a gyönyörű rózsacsokor minden dicséretnél szebben beszélt.

Bévay Károly, a »Teleki Társaság« elnökének saját elbeszélése: »A kakuk«, a magyar paraszt életből vett naiv meséjével igen kedves volt, előadása vonzó és kellemes.

Nem mulaszthatjuk el, hagy itt ki ne emeljük Németh Bélát, kinek saját szerzeményű magyar dalait is énekelte Németh Gyula érzéste’jesen, magyaros előadással. A testvér megértette a testvér leikéből fakadó dalt s érvényre juttatta annak legrejtettebb szépségeit is.

Hangverseny után az egész társaság az étterembe vonult és a szereplőket a legmelegebb ovácziókban s ünneplésben részesítette végig az estén át. Felköszöntőben sem volt hiány s a dal és zene vígan folyt Jékly Irén cimbalomjátéka s a Németh fivérek hegedűje mellett. Majdnem hajnal volt, mikor a társaság legkitartóbb része szétoszlott, egy ritkán élvezhető, igazi művészettel teli, kedves este emlékével.

Szénatermésünk fokozása.

Ha a nyugati államok statisztikai adatait böngészszük, elképpedve fogjuk látni, hogy az ottani rétek termése kétszer-háromszorta nagyobb, mint a hazai réteké, aminek nem egyedüli oka a mi mostohább éghajlatunk, de oka leginkább az, hogy mi rétjeinket sehogysem ápoljuk, semmiféle gondozásban nem részesítjük, holott bizonyos dolog, hogy az a rét, amelyet ellep a moha, amelyet folytonosan csak kaszálunk, de a talaj termőképességét tápláló anyagok hozzáadásával semmikép sem igyekszünk fokozni, elveszíti termőképességét és hozama hovatovább csökkenni fog.

Pedig a rétek termőerejének fokozása

igen nagy fontosságú minden gazdaságban, mert nagy terméshozamok esetén nagyobb állat- állományt tarthatunk, több tárgyat termelhetünk s ennek segélyével nagyobb mennyiségben adhatjuk vissza szántóföldjeinknek a piaci növények által elvont tápláló anyagokat.

A rétek termésének fokozása sem nagy fáradságba, sem nagy költségbe nem kerül, csupán azzal az eszmével kell megbarátkoznunk, hogy semmiféle talaj sem teremhet örökösen anélkül, hogy valamely táplálékot ne adjunk neki, amelyből újabb anyagot termelhet.

Egyik leghathatósabb módja a rétek termésének fokozására az őszi boronálás. Ha ezt elmulasztjuk tenni, a rétek annyira bemoho- sodnak, hogy a levegő, az esővíz behatolása nagy mértékben akadályoztatik s ezáltal is a termés lényegesen csökken. A réteket mindep őszszel éles boronával kell keresztül-kasul hasogatni, hogy ezáltal egyrészt a mohát eltávo- litsuk, másrészt az esővíz és hóié behatolását lehetővé tegyük, de meg a gyökereket is uj sarjadásra serkentsük. Mennél mélyebben, mennél jobban tudjuk ezt a műveletet keresztülvinni, annál bizonyosabban elmaradhatatlan a hatás.

Tápláló anyagokat is kell azonban a rét talajába juttatni, ami elkerülhetetlenül szükséges, különösen abban az esetben, ha a rét nem áradásos. Erre a célra a legmegfelelőbb a szuperfoszfát és a trágyalé. Kát. holdanként a boronával felhasogatott talajra tehát őszszel 150 kg. szuperfoszfátot szórunk ki, azután pedig hígított trágyalével öntözzük meg. Ilyetén módon bizonyosan kétszeres termést fogunk már a következő évben elérni, de ez eljárásnak három évre terjedő hatása van. Ha trágyalé nem állana rendelkezésünkre, úgy a szuperfoszfát egymagában is nagy eredményeket fog felmutatni, mert a réti talajokból leginkább a foszfor hiányzik.

A kenyér ára.

Kint a falun, a tanyákon bug a gép és csurog az élet a zsákba. Hol több, hol kevesebb amint azt az egek Ura megengedte. Mert ma még szép Magyarországon mintha csakugyan az idő volna a gazda, a szerint terem, a mint jobb vagy rosszabb az idő járása. Pedig de másként lehetne, ha a föld urai megfognák a dolog végét 1 Különösen azok, a kiknek van min gazdálkodni, az ezer holdak urai, tehát a kiknek telhetne az intenzivebb, a jó gazdálkodásra.

Ám mit látunk ? Nem-e azt, hogy a nagybirtok ósdi gazdálkodása ma sem vett újabb beruházások folytán lendületet, hogy a középbirtok a legtöbb helyen divó külterjes gazdálkodás miatt pusztul s hogy a rossz példa után megy a kisbirtokosság is s úgy gazdálkodik, mint nagyapáink.

Ez utóbbiak azonban, sőt a középbirtokosok sem okolhatók, hogy a földet rábízzák a jó időre. Szegények és szegényednek, a megélhetéssel járó terhek rájok nehezedvén, alig jut valami csekélyke pénz földjeik belterjesebb mivelésére s kisebb területű birtokuk jobban ki lévén téve a megpróbáltatásnak, jobb gazdálkodás esetén is több csapás érheti.

Az országos termésátlagok csökkenése tehát csak nagy ritkán irható a kis és középbirtok rovására. Igenis okolhatók azonban ezért azok a tiz és ötven ezer holdak, a melyek a külterjes mivelés és rossz gazdálkodás folytán számottevő mínusszal zárják évről-évre terméseredményeiket.

A magyar föld valamikor Európa éléskamarája volt. Ez a tisztsége azonban már lejárt s ma már ott állunk, hogy a népesség szaporodásával nem tud a mi mezőgazdálkodásunk elegendő kenyeret produkálni s a kivitelnek eleget téve, rászorulunk még a silány román és szerb búzára is.

Azt mondják a tőzsde-tudósok, hogy ez az idegen búza csak arra jó, hogy a mi búzánk árát egy bizonyos magas nivon tartsa. Ezt azonban mi nem tudjuk magunkba belebeszélni, mert látjuk, hogy mihelyt idegen gabonával kereskednek, itthon alig kap valamit a maga csekélyke terméséért a kisbirtokos gazda. A kenyér ára pedig ennek dacára szinte megfizethetetlen, a minek a munkásnép érzi a rettentő súlyát.

Mennyivel másként alakulna a helyzet, ha a magunk erejéből állandóan s évről-évre többet- többet tudnánk termelni, hogy igy ne kelljen idegen termékhez nyúlnunk.

Tudjuk azután azt, hogy intenzív munka, belterjesebb mivelés mellett s a rosszul kihasznált nagy területek belterjesebb mivelésével és főleg befektetésekkel értékesebb volna a munka, nagyobb a kereset a munkásnép számára, akik azután nem panaszkodnának a megfizethetetlen élet miatt.

Mi a teendő tehát ?

A legelső a belterjesebb gazdálkodásra való törekvés minden vonalon, a második a nagybirtokoknak beruházások általi termés fokozása s a nagybirtokon mezőgazdasági ipari-telepek létesítése, hogy a magyar munkásság mindenkor keresethez jusson, végül a tőzsde megrendsza- bályozása, hogy a kenyér árát ne a kufárok, hanem a termelők, karöltve a fogyasztókkal állapíthassák meg.

Különfélék.

Személyi hírek. Bradofka Frigyes bánya- tanácsos, a bányahivatal uj főnöke Felsőbányára érkezett. — Eresz János magánzó Kassáról Plachy Gyula pénzügyigazgató és családja látogatására egy hete városunkban időzik. — Szmik Antal igazgató főmérnök Budapestről nehány napot városunkban töltött. — Dr. Löw János egyetemi viceorologus Budapestről két napig Felsőbányán

szer is megszólítsanak: Talán bizony lakzi készül? . . . Folyik a viz, hogy máskor évszámra is alig használtam annyit. Még arra magyarázhatja valaki: ni, az öreg ur de megjózanodott egyszerre . . . Még egypár üveget, tölcsért kell összetörni, öt-hat-hét csészét, lemezt jobblétre szenderiteni: aztán megtörténhetett az első felvétel . . . Oh, első felvétel . . . mennyi reménység ... mennyi csalódás!...

Gyönyörű tavaszi nap sütött. Futottam ki a zöldbe, mert néhány felvételt akartam az ébredező természetről. Poétikus hangulatban értem ki a városrétre, utam a legelésző gulya közelében vezetett el. Megálltam.

— Hopp, hisz ez kell nekem!. .. Genre- kép. — A pásztort glédába állítottam, kutyája lábainál heverészett. A tehéncsorda épen reggelizett. Tisztes távolban felállítottam a masinát és elcsettent az első kép. Egy kis pacsirta közbefüttyentett.

— No, még egyet — mondok a pásztornak, mire az hevert le és kutyája állott fel, füleit hegyezve. Másodszor is elcsettentettem. Szólok a pásztornak:

— Hát még egyszer, bácsi! — De a fejét rázta:

— Nem lehet má, nem érek rá. Éhes vagyok, fristókot kő ennyi.

— Jól van — gondoltam, hisz ez lesz a legeredetibb 1 »Közös reggeli« címet adok neki. A pásztor tehát szalonnázott, a gulya legelt. En elcsettentettem a képet. A kutya pedig morgóit és a fogát mutogatta. A pacsirta újra füttyentett.

— Tyü, de most már gyerünk ! — és loholtam ám hazafelé. Üzött-hajtott a kíváncsiság, meg az a neveletlen juhászkutya, amely mindenáron csizmaszárat akart szabni a lábomra. Kimerültén érkeztem haza a szobámba.

No, most munkára! Hadd lássuk, fogtam-e törököt? Meggyujtottam a lámpást, kiöntöttem a fürösztőszert az asztalra, felrúgtam a vizes korsót nyugtalanságomban, végre beletettem az első lemezt a fürdőbe.

Hívom . .. hívogatom a képet. . . Csalo- gotam, suttogok neki édesen . . . ígérek neki fűt-fát, hogy csak jöjjön . . . fütyölök, könyör- gök hozzá . . . gyi . . . gyite, gyihite ! . .. De csak nem jön semmisem. Még csak egy ártatlan borjucska sem, nemhogy az egész tehéncsorda . . ...Még egy pontocska sem látszik a lemezen. Üres maradt, akármit műveltem vele. Hová lett a kép? . . . Nem sikerült hát az első ; no, talán a második . . .

Előszedem a másik lemezt. Bele az előhívó szerbe. Várok . . . lesek . . . Hát — uram- fia — azon meg mi minden szörnyeteg bújik elő 1 Ökör, de négy szarvú, nyolc-tiz lábú . . . Ember két fejjel, kutya kettő is, egymás he- gyén-hátán. Összevissza a képen minden krix- krax, szarkaláb. No, ezt is eltaláltam alighanem . . . Egy lemezre vettem le mind a két képet! így maradt üres az egyik, mig a másikra kettő is jutott.

Sebaj! -- gondoltam én úgyis, hogy a harmadik lesz a legjobb. Mert a harmadiknak okvetlenül jónak kell lennie! Máskép oda lenne a fotográfus-becsület. Majd ez megmenti.

Képzeljék el, kérem, lelki állapotomat ! Ziháló tüdővel vettem elő a hármas számú kazettát. Forgattam a szememet. Remegett a kezem. Szivem kalapált. Orrlyukaim kitágultak. Lázam talán olyan volt, mint egy mosókatlanban. Egy elszánt pillanatban lerántottam a fedőt a kazettáról. Óh, irgalom! Nincs . . . nincs benne lemez! Üres kazettával dolgoztam én! Csak a kazetta fekete belseje meredt felém. Ijesztően nézett rám. Vigyorgott, mint egy ördög. Mint az éjfél, olyan fekete volt a helye a lemeznek. Fekete .. . fekete . . . minden fekete lett előttem . . . Fekete éjszaka, fekete csalódás, fekete keserűség ... fekete még a vörös lámpa is. Fekete, vénséges fekete . . . Fe-ke-te! . . .

Pfuccs!

No, de nem baji Azért is tovább folytattam a megkezdett utón és a kitartás célhoz is vezetett. Igen, célhoz jutottam. Most már kész művész vagyok; művész, nagy, kolosszális, pyramidális művész! . . .

Nem hiszi el senki ? Hát aki nem hiszi el, annak készségesen szolgálhatok tömérdek kiváló mutatvány példánynyal. Biztos vagyok benne, hogy senki sem akad, aki az én képeimen meg ne ismerné, hogy vájjon holdvilágos estét ábrázol-e, avagy felborult szénásszekeret. Nem is szólva persze arról, hogy akadhatna olyan jámbor laikus is, aki azt mondaná az én legújabb, »Naplemente« cimü, korszakalkotó müvemre, hogy a rajta lévő miegymás feltűnően hasonlít egy utcasarki gyümölcsöskofához.