Felsőbányai Hírlap, 1909 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1909-07-01 / 13. szám
Felsőb ányai Hírlap s?ines hímzés, fehér hímzés slb. Magától értetődő, hogy ott parádézott a kiállításon temérdek gyönyörű divánpárna nagy értékű hímzésekkel, még több kis óratartó, aztán asztalterítők, zongora- és cimbalom-takarók, ozsonnás abroszok, asztalkendők gyümölcs-hímzésekkel, asztalfutók, kefe- tartók, törülközőtartók, ujságtartók, de még dohányzacskó is stb. stb. minden tárgyon készítőjének nevét feltüntető névjegygyel. De a növendékek még a ruhavarrásban, valamint a fehérnemű-készítésben is oktatást nyertek, azért is láttunk ott kiállítva néhány csinos leányruhát, továbbá különböző férfi- és női fehérnemű cikkeket, zsebkendőket csinos á-jour széllel, nagy számban. És azok a szinte poétikus, leheletszerű csipke leány-köténykék! Ezeken kívül láttuk még díszes keretekbe foglalva néhány növendéknek szép olajfestésü képét is kiállítva: részint csendéletet, részint virág-, részben pedig állat-képeket. Legnagyobb figyelmet keltett Olsavszky Valéria polg. iskolai tanulónak egy kisebb csendéletje, A néző a szép kiállításon szinte lépten- nyomon azt szerette volna kérdezni, hogy: nem eladók-e ezek a tárgyak ? Ugyanezen alkalmat felhasználni kívánjuk arra is, hogy most megemlékezzünk arról a zenevizsgáról, mely ugyancsak az Irgalmas Nővérek intézetében korábban, még junius 8-án, éppen királyunk koronázásának évfordulati napján folyt le, erről ugyanis t. olvasóink lapunk múlt számában tévedésből nem kaptak tudósítást. A zenevizsga, amelyet inkább zene-ünnepélynek lehetett nevezni, egy jól rendezett hangverseny benyomását tette a jelenvoltakra, ameny- nyiben a műsornak zongora- és cimbalom-számait szavalatok, monologok, melodrámák és karénekszámok tarkították. Egy álló napig tartott a mindvégig érdekes zenevizsga, amennyiben a műsornak első fele délelőtt, másik fele délután folyt le — összesen nem kevesebb mint 41 számmal, — mindkét esetben meglehetősen nagy közönség jelenlétében. Az összes zongora- és énekszámok nagyon tetszettek a díszes közönségnek. Hallottuk egy tanítónőnek precíz hegedüjátékát is néhány számnál kíséretül. Sőt hallottunk egy valóságos kis operát is, amennyiben három kis jó hangú, kedves növendék, úgymint: Marosán Irén, Pap Ella és Krancsuk Ilona, zongorakiséret mellett, megfelelő jelmezben és díszletek között egy olyan jelenetet adtak elő, melyben éneken kívül más egy szó sem volt. Igen kedves volt még a kis Róth Bella ellemi iskolai tanuló cigány-leány jelmezben kitünően előadott játékával egy kis magánjelenetben, melyet karének kísérettel adott elő nem kis tehetséget árulva el. . . . Mindeme általános tetszéssel fogadott előadások azonban tulajdonképpen mégis csak a mesternek, az Irgalmas Nővéreknek jelességét és buzgalmát dicsérik, akik oly lelkiismeretesen és önfeláldozóan fáradoznak az ifjúság nevelése körül. Arakszyn. Színház. Múlt számunkban jeleztük, hógy Halmi és Józsa színtársulata Felsőbányára jön egy rövid színi ciklusra. A társulat f. hó 19-én este kezdte működését olyan eredménynyel, amely- lyel a közönség és a társulat egyformán meglehet elégedve. A társulat jó erőkből áll; leginkább fiatal még kissé kiforratlan tehetségek, de akiknél a tapasztalt nagy ambíció és kitartó munka szép jövőt hozhat s a jelenben élvezetet nyújt. A fiatal gárda mellett áll a társulat már teljesen k.alakult két kedves színésze, a Józsa pár, kik nagyszerűen alakítanak. A műsor legnagyobbrészt operett és bohózat ; komoly darabot csak egyet láttunk s ez valóságos üdülés és szellemi csemege volt. Hasonló élvezetet gyakrabban szerezhetnének a direktorok a közönségnek, mely a bérlet békói között kénytelen egy egész héten át dallal élni és kacagni. Ám azért a műsor ügyesen van megvá lógatva. Az operetteknek legalább a zenéjét az egész közönség ismeri s vágyódva megy a színházba, hogy a darabot is lássa; a kedves dallamok sokakban édes reminiscenciákat ébresztenek fel bálteremről, csillogó szemekről, virágilletról. Az eddig nem hallott bolondságokon pedig jóízűen nevet. A szórakozás tehát mindenképen megvan s a közönség nem is késik tapsaival, sokszor a nyílt színen, a meg- ujrázást várva, melylyel a szereplők csodálatos módon fukarkodnak. Igaz, hogy a közönség rossz szokásával fél kilenckor ül be a színházba s igy amúgy is későn ér véget az előadás, de talán ezen kölcsönös engedékenységgel segíteni lehetne. Az énekben elsősorban Halmainé Szalma Tercsit kell kiemelni. Hangja kellemes, kedves, tiszta, bár nem nagy terjedelmű; a közönségnek első nap kedvence lett és állandóan az, csak a kiabáló, melódiátlan orfeumi énekmodort, melybe 1—2-szer beleesett, hagyja el, mert az levon belőle és a dalból is. A játéka könnyed, természetes, mozdulatai bájosak, nem affectáltak, szép arca és alakja a színpadi hatást teljessé teszik. Somlctyní Serényi Valér szintén kellemesen énekel, hangja tiszta, bár az éneket néha a játékával elnyomja; meglátszik rajta, hogy drámai színésznő. Óriási temperamentum van Somlaynéban, melyet ha az igazi művészi játék szigorú fegyelmébe szőrit, nagy eredményeket fog elérni. Az arcjátékban is tulerős s az ölelkező szerelemben is drámai. A »Tanítónő «-ben olyan játékot produkált, amely tökéletes volt, a magasabb művészi igényt is kielégítette. Ebben a szerepben már otthon érezte magát. Jutalomjátékához az »Ördög«-höz is nagy várakozásokat fűz a közönség. Persze a szükség törvényt bont s egy vidéki színésznőnek sokoldalúnak kell lenni. A színpadon otthonosan mosoly, eleven, hajlékony alakjával táncra termett, kár, hogy nem táncol sem ő, sem a többiek, pedig tudna. Galambos Juliska kedves színpadi jelenség, kár, hogy nem énekelhet többet, mert kellemes hangja van; ezt a tapasztalatunkat az első előadásnál, a »Varázskeringő«-nél szereztük; azóta kis szerepeiben mint énekesnő nem érvényesülhetett. Szerepében nagyon bájos, csinos, csak a társalgásnál a mondat végét ne harapja el. Józsáné Mariska mint említettük, nagyon ügyes komika s a társulatnak értékes tagja. Arcjátékával, mozdulataival a komikum teljes hatását éri el. Űrményiné, Biró Mancsi segédszinésznők a legnagyobb buzgalommal igyekeznek szerepeiket betölteni. Itt emeljük ki Guthi Karola karmesternőt, ki nagy tudással zongorázik s vezeti a darabok zenei részét. Játéka precíz, erőteljes, felvonásközi darabjai élvezetesek. A férfiak között az első Pécsi László, ki erőteljesen, szépen énekel, hangja nagy terjedelmű s könnyedén foly belőle a dal, jól alakit, elegáns színész; előadása tiszta, plasztikus; annyi tehetség mellett illenék, hogy egyikmásik szerepét jobban betanulja. Józsa László igazgató jellemszinésznek van minősítve, de ő sokkal inkább komikus, azért mind a kettőben jó, különösen a bohózatokban már megjelenése és első szavai derültséget keltenek. A közönség hálásan tapsolja tréfáit; igaz, hogy az erősebbeket csak az állóhely méltányolja és ezeket a jó Ízlés kedvéért el is hagyhatná. Halmi Jenő igazgató drámai színész jól játszik, bár néha kissé merev s nem eléggé kifejezésteljes. Egy-egy szerepe megfelel egyéniségének, ezekben azután elsőrendű. Mindkét direktor énekel is, de csak szükségből, mert a társulatnak külön énekesei nincsenek. Somlay Gyula titkár lírai szerelmes, de kedélyes apát, vendéglőst, könyvelőt kell játszania, azért ezen szerepeiben is tökéletesen megállja a helyét és jól alakit. Talán látunk tőle egy nagyobb szerepet is. Kornay Rezső igen jó komikus és szintén a közönség kedvence. Nagyszerűen ért a meg- nevettetéshez és szerepét a leggondosabban kiaknázza a siker érdekében, melyből bőven kijut neki. Ürményi Endre Kornaynak méltó partnere, sok eredetiséggel és talentummal. Mindkét kitűnő komikust óva intjük a túlzásoktól, melyekkel legfeljebb a karzatra tudnak hatni, de az intelligens közönségnek nem kedvesek. Fekete Manó, Orosz Rezső hasznos tagjai a társulatnak s kisebb szerepeikben jól helyt állnak. A társulat összjátéka jó s méltánylandó az a figyelem, melylyel a szereplők játszanak. Az énekkarok jól összevágnak. A szerepeket általában véve tudják. A díszletek csinosak, ügyesen alkalmazzák azokat. Rövid jellemzésképen ennyit Írhatunk a színtársulat tagjairól, kik mindnyájan rokonszenvesek a közönségnek. A közönség ezen a szenvedély, de azután ismét lecsillapultak a háborgó hullámok s a szerelmi láng ismét lelohadt. S a lány tovább is hideg maradt. Nem tudott szeretni senkit. A tűz, mely szemeiből kicsapzott hamis fény volt csupán, nem a szív melengette azt. S múltak az idők. A férfi egyre emelkedett. Hir, dicsőség, vagyon jutalmazta hihetetlen szorgalmát. Mindaz a cél, mit maga elé tűzött, egymásután teljesedésbe ment. Mindenütt szerették, tisztelték, ünnepelték. Nem nősült meg. A szerelmet kitörülte szivéből. Az, ki valamikor oly forrón, perzselőn tudott szeretni, kitörülte ez érzelmet szivéből. Hiába próbálkoztak a legrafináltabb szerelmi csatákat megnyert nők, nem bírták őt leküzdeni. A lány, kit oly nagyon szeretett, csak későn ment férjhez. Talán bántotta az a tudat, hogy az, ki feleségül kérte s kit kicsinyes szeszélyből kikosarazott, oly ünnepelt s irigyelt férfiú volt, vagy talán épen, mert senkit sem tudott igazán szeretni, tartotta vissza, hogy oly sokáig leány maradt. Nem volt szerencsés házassága. Közönséges kalmár-lélek jutott osztályrészéül. A férje, valami túlontúl igénybevett kereskedő, nem tudta megérteni a lelkében rejlő finomságokat. S igy egymás mellett éltek, mint két idegen szövetséges. Soha melegség nem költözött sziveikbe. S nem találkoztak sokáig. A férfiú egy alkalommal egy ünnepélyen az ünnepi szónok szerepét töltötte be. A véletlen, ez az élelmes színházi rendező, úgy végezte a dolgát, hogy az asszony is részt vett ez ünnepélyen. S azok, kik több, mint tiz esztendeje egymás hangját sem hallották, most együvé kerültek. A férfiú udvariasan üdvözölte az asszonyt. A jólétben elpuhult, elhízott ideál furcsa benyomást tett a férfiúra. Aki mindig rettegett e találkozástól, azon hiszemben, hogy az ismét végzetessé válhatik reá nézve, megkönnyebbülten látta, hogy a valamikor karcsú, most azonban csak túlzott udvariasságból annak nevezhető asszony még csak annyira sem gyakorolt benyomást reá, mint mikor az ember egy rég nem látott barátjával találkozik hosszú idő múlva. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Bár szivében a szánalom, a szerelem legutolsó csatlósa felébredt, de ezt az érzelmet már nem kellett vigyázva figyelnie, tudta, hogy ez ellen vértezve van eléggé. Csupán szánalom fogta el. Szánalom az elmúlt szép időkért. Az ifjúságért, amely már elrepült, az aranyos álmokért, melyek nem valósultak meg. Eleinte vontatottan indult meg a társalgás. Mindkettő lelkében a rég hallott hangok ismétlődtek meg. A régi téma már megszűnt. Szerelemről már nem beszéltek. S akkor régen csak ez érdekelte őket. Az asszony elpirult, de mégis megkockáztatta a kérdést: — Hát mégis el tudott felejteni? Vagy még mindig szeret. A férfiú egyenesen, nyíltan válaszolt. — Nincs az a tűz, melyet ha nem élesztünk, ki ne hamvadna. Nincs az az erős fa, melyet az északi szél szünetlen fagyos lehellete ki ne pusztítana. Az én szivem lángzó kohó, perzselő tüzfolyam katlana volt, de a parázs kihunyt, a varázslat megszűnt s az élet szürke pora lepte mindama gyönyörű álmokat, melyeket én magával együtt átélni szerettem volna. Most már nyugodt vagyok. A szív viharja elült. Meghiggadtam. De szeretni többé nem fogok soha. Az élet minden sikere, minden méltánylása, ünneplése utóiért, de egyet bevallhatok. Mindez a sok babér, dicsőség, tisztelet, mely osztályrészemül jut, nem nyújtott összesen annyi boldogságot, mint akkor régen, mikor az a szerencse ért, hogy kis kacsóját kezemben melengethettem. A férfi érezte, hogy most ismét arra a határra ért, hol az elérzékenyedés erőt vehet rajta, kezét nyújtotta s miközben csókot lehelt a fehér kezecskére, egy meleg könnycsepp hullott annak bársonyos felületére.
