Felsőbányai Hírlap, 1909 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1909-04-08 / 7. szám
IXII'V- évfolyam. 7. szétra. 1909. étrilis 8. TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. — MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. = Előfizetési ára: Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő : D“ MOLDOVÁN FERENC ij Előfizetési pénzek, reklamációk, hirdetések, valamint a lap | szellemi részét illető közlemények a szerkesztő cimére Felsőit bányára küldendők. — Nyilttér garmond sora 20 fillér. Ünnep. Ünnepet hozott a rohanó időnek futása. Vasárnap virradóra a sírjából kiszálló fellámadottat köszönti a ragyogó áprilisi napsugár s a hideg éjszakon és forró délen s valamerre ember lakja a földgömböt, a Behring-szoros mellett épp úgy, mint a Jó Reménység fokánál ma ünnepet ülnek, ünnepet, amely a Krisztus nevéhez kapcsolódik. Egy világ ünnepel, egy világ kiáltja ma a boldog Alleluját, melyet aztán szárnyaira vesz az illatos tavaszi fuvalom, hogy végig hordozza azt óceánok és szárazföldek felett. A husvét talán azért oly kedves az embereknek, azért férkőzik oly közel a szivekhez, mert az emberiség a Megváltó kínszenvedésének és feltámadásának történetében a saját sorsának képét szemléli boldogan, vigasztalással eltelve. A Golgotha szörnyű jelenetei után a diadalmas feltámadás: az élet terheinek hordozása, küzdelmeinek elviselése után a mi feltámadásunk! Éjszakára virradat, tél után tavasz, szivárvány a vihar után, mint a magyar ember mondja: borúra derű. A husvét azért a reménységnek ünnepe, mint ahogy a karácsony a szeretető. Emlékeztetés a mi életünk eseményeinek arra a vibrálására, melyet az emberi élet derűs és sötét, vidám és gyászos jeleneteinek folytonos váltakozása tüntet fel. Ünnepünk van hát: szép mint a mosolygó gyermekarc, tiszta és szivet megejtő mint a liliomfehér szűz két szemének tekintete, igaz mint az ezüstszakálu aggasRózsafelhők. — Irta : ifj. Kárpáti Endre. — »Vidul a föld ábrázatja. A jó Isten megmutatja Neked, ember, hogy szeret . .< Nyitva az ablak. Barátságosan meleg napsugarak jönnek be rajt a szobába. Utjok előtt vig táncra kerekednek a makulányi porszemek. A szőnyegre arany fénykocka vetődik; sötét vonalat rajzol bele az ablak széles keresztfája. Szokatlan világosság ölelgeti körül az öreg bútorokat. Tavasz van. Nagyszombat délután. Nagy dolog történik a természetben. Változás, átalakulás. A halál és az élet egy idő óta kemény tusát vívtak egymással és csak nem rég terjedt el hire a győzelemnek. A halál a küzdőtéren maradt. Ellenfelehősi triump- husát tartja a meghódított gyönyörű birodalomban.- Vale! . . . Kedv, öröm sugárzik az égről és az arcokról. Nyoma sincs az elmúlásnak, komorságnak. Szülessünk újra, legyen mindennek megújulása ! Erről susog a tavaszi szellő, ahogy bebújik az ablakon és rámönti zamatos lehelletét. Friss illatokat szedett össze szerte a vidéken, ahol csak megfordult ut közben, mióta elindult valahol az erdő sűrűjéből. Lebeg-lebeg tova széles hullámzással; talán még messze délvidékre is elhatól, hogy az apró kis madárkák szivét felmelengesse. Belesugja fülünkbe: mit tyán beszéde és diadalmas, mint a tél hatalmát megtörő tavasz. A vallásnak napjai ezek. Mint ahogy újabban a népiskolában egy napot megtesznek a madarak s egyet a fák napjának s mint ahogy a magyar társadalom gyermeknapokat alkotott, akként ezek a napok, a nagyhétnek csendes, bús napjai — a bűnbánatnak s komoly magábaszál- lásnak szentelt óráikkal, meg a húsvéti ünnep, azt mondhatjuk, a vallásnak napjai. Ilyenkor egy napra hirtelen vallásossá is válik az egész világ. Az atheista alig bir e napon kételkedni, melegséget érez a szive körül, érezi, hogy varázsa alatt áll ama hit hatalmának, mely millióknak lelkét eltölti, nem boszankodva, de szívesen veszi e napon, mikor a harangok zúgásának édesen ringatózó zenéjét füleihez hozza a szellő, e hangok rezgésbe hozzák az ő szivének húrjait, irigyli a hívőket s elnézi és megbocsátja azoknak, akik hisznek s imádkozni tudnak, hogy esdekléssel forduljanak Jézusukhoz. Az ünnepi hangulat mindenesetre élénkebbé teszi annak tudatát a lelkekben, hogy csak azt érdemes kedvelnünk és keresnünk, ami szép, ami nemes, ami igaz, ami tiszta. Törjön az emberiség ideálok után s örömeit ott keresse, ahol a tiszta örömök vizei fakadnak. Egyet pedig szintén teljes erővel látunk mint valóságot kidomborodni az ünnepek alkalmával s ez az, hogy Jézus Krisztus, az ő tanítása, egyháza, ma is a világtörténelem középpontjában áll. Tanulja meg a társadalom az emberek bűneiért keresztfán elvérzett Krisztustól azt, ami az ég alatt a legmagasztosabb s ami e földön a legboldogitóbb: az önzetlenséget. Köszöntlek tavasznak ünnepe, diadalmas húsvéti ünnep! Krasznay Zsigmond. Városi közgyűlés. F. é. március 27-én rendkívüli közgyűlést tartott a városi képviselőtestület. Legfontosabb tárgya az ülésnek a giródtótfalusi villanyvilági- tási szerződés, melyet közgyűlés egyhangúlag elfogadott. Részletes tudósításunk a következő: 1. Az 1905. évi árvaszéki zárszámadásra vonatkozó belügyminiszteri rendelet folytán közgyűlés az abban foglaltak végrehajtására utasította a gyámpénztári tisztséget. 2. A város tulajdonát képező vasúti vendéglő bérletét jóváhagyó belügyminiszteri rendeletet közgyűlés tudomásul vette. 3. Giródtótfalu villamos közvilágítására a Ganz-féle villamossági részvénytársaság és Giródtótfalu között létrejött s már most Felsőbánya városra ruházott szerződést a Nagybánya váios által is elfogadott pótpontokkal együtt, továbbá a 8487 koronát tevő költségelőirányzatot közgyűlés elfogadta s a költségek fedezésére felveendő kölcsönt a bányakárpótlási alapból engedélyezte ugyanazon feltételek alatt, mint a melyek a városi közvilágítási berendezéshez adott kölcsön alkalmával kiköttettek. — Közgyűlés a villamos berendezés átvételére Farkas Jenő polgármestert, Münnich Sándor gazdasági tanácsost és Baumerth Károly képviselőtestületi tagot küldi ki. 4. A város házipénztárának s kezelése alatt alatt álló egyéb alapjainak 1908. évi zárszámadását a gazd. és pénz.-bizottság megvizsgálta s 15 napra közszemlére tette ki. üzen az édes otthon, a tágas rét, a zöldülő mezőség. Hogy várja-várja haza sok üres fészek, hangtalan erdő tarka házinépét. Hogy pattog az alvó rügy, bomlik a bimbó; hogy zöldül a bozót, hogy készül a tájék ünneplő ruhája. És a kis bujdosók megértik a szellő hívogató szavát, odahagyják barátságtalan téli szállásukat. Otthonukra vágynak s majd meghasad apróka szivük az örömtől, mikor elsőt csicseregnek a vén diófa remegő ágán. — Megjöttek újra! . . . Mindegyre bátrabban dalolják hymnusai- kat, mikor látják, hogy meghozza az idő a lombot a fákra. Kibomlik szirma a korai virágnak, hogy legyen mit meglátogatnia a zümmögő méhecskének és egy pár szeszélyes pillangónak. Es legyen mivel felékesiteni az oltárokat, illattal betölteni a templomok meghitt homályát. Kedveskedhessünk egymásnak egy-egy szál friss ibolyával. Valami van a levegőben. A nap kicsal minden életet szunnyadásából. Előhívja a gyermekeket megszokott játszóhelyükre. Felzajong az utca megint; hangos lesz a felszabadult játékos tréfától. Minden untalan fürge léptek kopogása hallik be az utcáról. Vidám, ragyogószemü fiatalság özönlik haza a mezőről, virágbokrétával a kezében. Piros rózsák égnek az arcokon; de nem a hidegtől, csipős levegőtől már, hanem a nekipezsdülő, ujult életkedvtől. csapódik be az ablakon. A nap vörösen ég, sugárkévéje gyorsan kúszik fel az átellenes szobafalon. Egy kósza légy erőszakos dongással repül be. Nekiütközik az ablaküvegnek, aztán riadtan menekül a szabadba. Az égen habos rózsafelhők úszkálnak; kényelmesen nyújtózkodnak a végtelen kék tengerben. Nézem: merre mennek? . . . Szárnyát érzem a lelkemnek. Szeretnék velük repülni. Visz a gondolat; visz, túl a felhőkön, a csillagok világába. Keres valamit. Megpihenést. Nyugvóhelyet. Megoldást. — Mi is vagyok ? ... Miért is vagyok? ... Nincs rá felelet ? ... Nincs ? ... Hol van ? ... Valahonnét furulyaszót hajt erre a szél. A nap busán hanyatlott a pihenőre; vérzik szive a szomorúságtól, hogy itt kell hagynia ezt a szép hazát. Itt-ott csillagok pislognak elő, s a hold szórja szét nyájas világát. Az ódon házak árnyéka alázatosan borul le a földre s talán hódoló imáját mondja épen a csillaggyertyás nagy oltár előtt. Kifáradtam. Már nem gondolkozom. A gondolat átadta helyét az érzésnek. Nyugalom száll reám. Oly édes megnyugvás. > . . . A földre, emberekre láthatatlan Kéz harmatos, lágy védőfátyla hull . . . Az est varázsa reszket a világon: Az örök Istent érzem és imádom!« Estéledik. Harangoznak feltámadásra. Az utcazaj halkulni kezd, hüvöses fuvallat Megyek.
