Felsőbányai Hírlap, 1909 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1909-02-25 / 4. szám
XIV. évfolyam. 4. széna. 1009. február Sö. TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. = MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MiNDEN MÁSODIK CSÜTÖRTÖKÖN. Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő : DR MOLDOVÁN FERENC Előfizetési pénzek, reklamációk, hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére Felsőbányára küldendők. — Nyilttér garmond sora 20 fillér. Hosszú tél. (F.) Idestova négy hónapja már, hogy a dermesztő, szigorú, kemény tél csontos karjaival átölelve tartja a természetet s még mind a mai napig semmi kilátásunk sincs arra, hogy végre szigorából engedjen s a melegítő napfény megtörje kegyetlen keménységét. Ilyen hosszú, zord télre már ember- emlékezet óta nincsen példa s bizony, bizony a mostani áldatlan anyagi helyzetünkben, keményen érezteti hatását nemcsak a szegényebb néposztályon, hanem még a közepes, egyébként tűrhető viszonyok között élő középosztályon is. Utóvégre senki sem készülhetett el, egy majd öthónapos dermesztő téli időre s a még oly dúsan felszerelt fűtőanyag- raktár is, ily hosszú s kemény tél alatt ki kellett, hogy ürüljön. S a jövedelem a huzamosabb ideig tartó tél következtében nem gyarapodott, az maradt továbbra is a kiszámított csekély, vagy a mi még rosszabb, esetleg kevesebb is. A jótékony egyesületeknek nagy munkájuk akadt s fog akadni ezután is, mert azok tőkéi is bizony eleddig már régen kimerültek s most, mikor párlfogoltjaik a legnagyobb nyomornak s szenvedésnek néznek eleibe, most kell üres kézzel el- bocsájtani azokat, kik saját hibáikon kivül, tisztán a természet kellemetlen szeszélye következtében jutottak sajnálatos helyzetükbe. Évek óta a legkülönbözőbb időjárásokban volt részünk. A tél szinte ismeretlen fogalommá kezdett előttünk válni, olyannyira enyhe s szokatlan időjárás örvendeztette meg hazánk lakosait. Annál nehezebberTesik, hogy most, mikor a gazdasági helyzetünkben oly sajnálatos depressió észlelhető, épen most kellett időjárásunknak oly szeszélyét érvényesiteni, a mely a szűkös viszonyokat, mégjobban megszigorítja. Az ország különböző részéből beérkező hőmérések a leghihetetlenebb változatokban szemléltetik időjárásunk idei, szokatlan keménységét s szinte azt képzelhetjük, hogy földgolyóbisunk hirtelen az északi sark, vagy legalább is annak közelébe eső égővbe röpítette a mi zónánkat. Magára a földre a kemény időjárás remélhetőleg nem lesz befolyással. A magas hóréteg, mely hamarosan, még a kemény idők beállta előtt elfödte a vetéseket, megmentette azokat a kifagyástól s igy nem szükséges már jóelőre kétségbeesnünk a termések esetleges silányságán. Még csak ez hiányoznék amúgy is rózsás kilátásainkhoz. A folytonos s egyenlőtlen időjárás a kereskedelmet s igy közvetve az ipart amúgy is már lehetőleg tönkretette, ha már most egy rossz termés is hozzájárulna szomorú viszonyainkhoz, akkor még mi magunk sem találhatnánk vigasztaló szavakat helyzetünk megítélésénél. Annyi bizonyos, hogy még sohasem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna. S ez az egyetlen vigasztaló tünet, ez abnormális viszonyok között. Lehet, hogy holnap már aranyos napsugár nevet szemünkbe s reánk cáfolja mindazt a sötét feketeséget, melyet mi bus helyzetünkben ma látunk s akkor azután ismét megnyugodva örömmel tekinthetünk az azúrkék egekbe, hálatelten, hittel szivünkben, hogy a szegények, az elhagyottak, a nyomorgóknak örök pártfogója él még s nem hagyja el azokat, kik segítségére szorultak. Addig pedig mi szerény erőnktől telhetőén igyekezzünk segíteni azok nyomorán, kiket a szokatlan hosszúságú tél, a tőkevesztett jótékony egyesületek s a nyomorukat máskor enyhítő jótékony szivek, erejük fogytán szenvedésre késztetnek s akkor talán mi is érdemesek leszünk majd arra, hogy a magas pártfogó segítségünkre legyen akkor, azokban a nehéz percekben és órákban, amikor egyedül s csupán ő tud hasznunkra lenni. Városunk fejlődése. Szatmárvármegye főispánja a belügyminiszter megbízásából fölhívta Felsőbánya polgár- mesterét, hogy a város viszonyairól, szükségleteiről, fejlődéséből folyó kívánalmairól jelentést tegyen. A polgármester tárgyilagos, körültekintő és kimerítő jelentését már föl is terjesztette s abban mindaz bennfoglaltatik, ami a város jövőjére, anyagi boldogulására befolyást gyakorolhat. A közérdekű jelentést egész terjedelmében alább közöljük. 190-1909. ki. sz. Méltóságot Főispán Ur l A f. évi 10. ein. sz. rendeletre tisztelet- teljes jelentésemet a következőkben van szerencsém előterjeszteni: 1. Felsőbányán első sorban felállítandó lenne egy állami polgári fiúiskola, mert ilyen a vármegye keleti részén egyáltalán nincs, pedig úgy Felsőbányáról, mint a vidékről sok olyan tanulója lenne, kik szegénységük miatt nem képesek magasabb iskolát végezni. 2. A város társadalmi, nemzetiségi faji, vagy felekezeti tagosodottságában éles ellentétek eddig még nincsenek; de miután Felsőbánya köröskörül oláh falvakkal van körülvéve, melyekben Lukács László laczfalusi pap vezetése Rajz az életből. (Felolvastatott Felsőbányán, 1909. febr. 20-án a Dalegylet táncestélyén. Régen volt. Közel egy negyedszázaddal ezelőtt történt meg az eset, amelyet elmondandó vagyok. Akkor ... — Hej, akkor még dúsan leomló szőke hajfürtök sátorozták fejemet. Nem voltam olyan rém kopasz, aminő most vagyok. Ugyan ki is gondolta volna egykor, hogy majd évek múltán ily »fényes« tulajdonságban lesz osztályrészem? — Hogy a hajam hiányáért élcelődőknek azzal a francia hangzású mondattal fogok válaszolni: »Volt, de szerfölött lekopott.« Hiába, ilyen az élet! Minden múlandó. Csak a múlandóság állandó. Különben az Isten akarata nélkül egy hajszál se eshetik le a fejünkről. — De hadd térjek a tárgyra! A 80-as évek derekán Budapesten, az akkor még Stáció- (most Barossj-utcában volt Wohlfahrt-féle vendéglő étkező nagy terme fényesen volt kivilágítva egy nyári este, midőn sétámból, melyet a városligetben tettem — megtértem e vendéglőbe, ahol már hónapok óta étkeztem Marék Károly hivatalnok — és szobatársammal együtt egy kedves felvidéki ifjakból állott asztaltársaságban. A hosszú asztalokat szorosan egymáshoz húzták a pincérek, hogy az egész egy nagy tábla legyen. Az egész személyzet, élén a vendéglőssel, aki a rendezést dirigálta, lázasan futkosott ide s tova. A nagy fokú, izgalmas készülődést látva, könnyen azt hihette volna az ember — ha a vendéglő valami »nagyon előkelőt lett volna — ami nem volt — hogy valami fejedelmi vendéget, legalább is Nikitát, a kis Montenegro urát várják. Azonban, akiket vártak, sem hercegek, sem grófok; még csak bárók sem, hanem csak polgári osztályból származott iskolatársak voltak, akik tiz évvel azelőtt tett érettségi vizsga után most fognak találkozni ismét, híven az egykori megállapodáshoz. Az iskolatársak nyolc óra tájban már csaknem mind együtt vannak. Számban ugyan meg vannak fogyva; de meg vannak gyarapodva tekintélyben. Négy hely üresen áll. A gazdáikat későbbre várják; azért a nádszékeket — jelzéséül annak, hogy elfoglalva vannak, féldülve, befelé állították. A megjelent iskolatársak — a viszontlátás örömére — nagyobb zajt csináltak, mint mikor az iskola padjait utolján elhagyták. Boldogan mesélgették el egymásnak élményeiket, amelyeket a hosszú távoliét tartama alatt átéltek. Egyszer csak ajtó nyílik s egy távirdai szolga lép be. Két táviratot is hoz, megnevezve gazdáikat. Balázs Jenő járásbiró családi gyászt hoz fel mentségéül; Kardos Elemért, a zenetanárt, betegsége tartja Szliácson. Ezek tehát nem jöttek el a tízéves találkozóra. Kevés vártatva ismét ajtó nyílik. Egy magas, szikár alak lép be. A hajdani iskolatársak kérdő pillantást vetnek egymásra. Alig ismernek rá. Szakáit növesztett; arca halovány; fekete szemei mélyen ülnek benn. A különben csinos férfi úgy néz ki, mint aki tiz év alatt huszonötöt élt volna át. Vájjon mi történhetet vele ? Nem történt vele egyéb csak az, hogy megnősült. Szerette, imádta, bálványozta a nejét; de az nem szerette őt; sőt megcsalta. Tönkre tette őt fizikailag és erkölcsileg is, mert bemocskolta becsületes nevét és most ennek a fájó érzésnek a betege. A szép asz- szony pedig virul és mulat. Belevegyül a vig élet zajába. Azonban ne higyjék, hogy boldog. Csak vergődik ; mert az önvád tépi szivét, lelkét egyaránt; mert hát meg van Írva, hogy nincs a földön boldogság ; ámbár keressünk, el akarjuk érni; de ez a csalfa árnyék: elfut előlünk, elmarad utánunk. A boldogság keresésében morzsolódik le az élet. Az egyik ember lemondással, nehezen, de mégis csak valahogyan viseli az élet terhét; a másik könnyebben veszi az élettől kapott sebeket; a harmadik — mert ilyen is van: nem akarja sehogysem viselni — és mint elviselhetetlen nyűgöt — eldobja magától az életet. Ámde azok, akik korábban eljöttek, derült hangulatban töltik az estét. A visszafénylő múlt sugarainál minden derültnek, vidámnak látszik. A szivekben meleg érzés fakad. Dal röppen el az ajkakról. Banda Marci érzéssel telt zenéjétől, felpezsdül az egykori aranyifjuság vére. Éltetik a királyt, a hazát. Rázendítik a »Fel, töltsétek fiuk, igyunk«-ot. Majd megszűnik a dal, elhangzik az utolsó record is. — De ugyan hol van Sóváry Feri — hol
