Felsőbányai Hírlap, 1908 (13. évfolyam, 1-27. szám)
1908-11-04 / 23. szám
IX1IH- évfolyam. Q3. szám. 1908. november 4, TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK SZERDÁN. Felelős szerkesztő : Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. I DR MOLDOVAN FERENC . Előfizelési pénzek, reklamációk, hirdetések, valamint a lap .. szellemi részét illető köz'emények a szerkesztő címére Felsőbányára küldendők. — Nyilttér garmond sora 20 fillér. A „paraszt“ (Á.} A napilapok hasábjain kétes szeretettel foglalkoznak egyesek a magyar faj egyik osztályával, a paraszttal. Elismerik, hogy azt a gondoskodást, a melylyel az újabb szociális irányú ténykedések ellátták a kis-ekzisztenciákat, meg is érdemelték, viszont azonban a sorok között ki lehet olvasni azt, hogy eddig s ne tovább, elég volt a jóból, tettünk a parasztokért annyit, amennyit évszázadok óta nem tettünk. És ebben igazuk van. Azonban miért fáj ez egyeseknek? A „paraszt“, — a kisgazda osztály — mert hisz ezeket értik az alatt, hogy „egy a földhöz ragadt és a földet utolsó csepp vérével megvédelmező osztály boldogulását megérdemli, mert alkalmas viszonyok közé jutva, nagy erő a nemzeti és gazdasági haladás szempontjából. Hogy szerelme a föld, ki vehetné azt rósz néven tőle? Hogy ragaszkodik a röghöz, ez a tulajdonság a legbecsesebb nála s aki a parasztságnak ezt a „betegségét“ még jobban növelni tudja, az missziót teljesít és megérdemli mindenek támogatását. Mert a munka ma még koránt sincs bevégezve. Még sok a baj, még sok a tennivaló mindenütt, ahol a parasztság erején az idők járása s a változó viszonyok rést ütöttek s ahol gazdasági megerősödésük elé gátat vetettek a földhöz könnyen hozzájutni szeretők: a bevándoroltak, akik második hazájukat vélték feltalálhatni itt, a szomszéd Máramaros, Ung és Bereg bérces vidékén is s akik nem rettentek vissza a legocs- mányabb üzletektől sem, E vidék parasztjai még ma is érzik azt a nyomást, amely annyi soknak adott vándorbotot a kezébe s még ma is nyögik a szabad vásár és terjeszkedésnek korlátokat nem ismerő hatalmát. Jól tudjuk, tehát, hogy honnan fuj a szél. Tudjuk, hogy az fáj azoknak, akik a parasztság megerösitésében „nemzeti veszedelmet“ látnak, hogy ezek gazdaságilag megerősödve, bevehetetlen várak lesznek a pénz hatalmával szemben is és ellent fognak tudni állani a bevándorolt idegenek csábításainak. A magyar föld a magyaroké legyen! Ez a jelszó kell, hogy zászlajára legyen írva azoknak, akik a parasztság ügyét szivükön viselik, tekintet nélkül arra, hogy mely osztályhoz tartoznak. Mert legyen sok föld ura, legyen gazdag, avagy szegényebb ur valaki, egy közös anyja van mindannyinak és ez a föld, melynek gondozása arra a parasztra van bízva. Ha az alól veszni hagyjuk a földet, minden egyes darab, amit elvesztünk, amit idegen nációk kezére játszunk, sir az elveszített magyarság után. Hasztalan akarnak tehát bennünket meggyőzni arról, hogy hagyjunk már fel a paraszt felsegitésével, mert már eleget tettünk érdekében. Tettünk igaz, de munkánknak még mindig csak a fele utján vagyunk s ha még egyszer annyit fogunk érdekük megvédésében cselekedni, még akkor sem értük el célunkat: a magyar kisgazda osztálynak, mint nemzetfentartónak teljes megerősítését. Városi muzeum gyarapodása. A szülőváros iránti ragaszkodásnak és szeretetnek, az áldozatkészségnek nemes példáját adták Szmik Antal budapesti igazgató főmérnök és neje Lederer Alice, mikor f. év. október havában a felsőbányái városi muzeum részére egy nagy értékű és becses gyűjteményt ajándékoztak — Szmik Antal már igen sokszor kimutatta, mennyire össze van nőve a szive Felsőbányával, mennyire érdekli öt a város fejlődése és minden dolga s a hol csak lehetett, érzelmeit tettlegben is nyilvánította. A felsőbányái muzeum értékben sokat nyert a becses és nagy számú ajándékokkal S ezért a városi képviselőtestület f. é. október 17 én tartott rendkívüli közgyűlésén jegyzőkönyvileg köszönetét is mondott s azt köszönő irat kíséretében megküldi a nemes adományozóknak. Bárcsak Felsőbánya város müveit közönsége fellelkesülne a buzdító példán s emléktárgyait, régiségeit miket féltve őriz, közkincscsé tenné s a múzeumnak ajándékozná, mely híven és lelkiismeretesen megőrizné s a kallódástól megóvná minden időkben. Szmik Antal és nejének az ajándékokai kísérő levele a következő : »Nagyszágos Farkas Jenő polgármester urnák Felsőbánya. Kiváló tisztelettel értesítjük nagyságodat, hogy a mellékeli kimutatásban felsorolt külömböző tárgyakat a felsőbányái városi múzeumnak ajándékozván, azokat két ládában gondosan elcsomagolva a Tauszky budapesti szállitóczég utján, a becses címére, saját költségünkön elkül- döttük. — A tárgyak harmadik része pedig mint posta-csomag egyideüleg küldetett el. — A nemes város tanácsát kiváló tisztelettel felkérjük, hogy e szerény ajándékot tölünk jó szívvel elfogadni s kötelezettséget vállalni szíveskedjék arra, hogy e tárgyakat, miut a város elidegeníthetetlen tulajdonát állandóan megőrizni és gondozni fogja. — Mint drága ereklyét, különös figyelmébe ajánljuk a tekintetes tanácsnak nagy hazánk fia Kossuth Lajos ezüst sóartóját s az volna az óhajtásunk, hogy valahányszor Felsőbánya város polgársága valamelyes nemzeti esemény alkalmával, legyen az jóban avagy rosszban de legkivált évenkint, márczius 15-én és Kossuth Lajos halála napján lakomára összegyűl, ügy e sótartó megtöltve, a megjelentek között körül- járattasék, használjon abból mindenki, kegyelettel és áhítattal. — Kiváló tisztelettel kérjük tehát a tekintetes városi tanácsot, hogy ilyen értelmű határozatot hozni méltóztassék. — Szeretetteljes ragaszkodással eltelve a mi kedves szülővárosunk Toborzó. — Irta: Alba Nevis. — Asszonytársaim! Imhol a kapu. Döngessük ökleinkkel. Rajta! Mig ki nem tárul alázatosan, S be nem léphetünk rajta. Asszonyvéreim ! Pipogya sereg. Mit tétováztok? Mire vártok? Mégse untátok meg a jármot? Mégis csudára vártok ! Kicsi a kezünk? a bőre gyönge? De pihent vér futkos alatta ! Évezrek letört akaratja Bujkál kék sorokban alatta! A hajunkat mi — jaj — le ne vágjuk! Ne fonjuk hasogató kócba. Szép, fehér hátunk, kerek vállunk Ne takargassuk nyers darócba. A szerelemből ne Űzzünk tréfát. A férfi légyen — nem urunk — párunk. Akivel büszkén egy sorba állunk. Akivel mindig egy sorban járunk. Túl a sorompón, gazzal vegyesten Paradicsomi virágok nőnek. Uraim! Az a föld a mienk is. Roskadt uraim! Utat a nőnek! Tespedünk régen. Munkára vágyunk. Leikeinkben az ős emberálom; Tudunk nevetni, tudunk szenvedni, Mért ne juthatnánk át a határon ? Asszonytársaim ! Pipogya lelkek ! Ha a fogatok babérra vágyik ; Adjátok árát! És ha kidőlnénk! Egy helyett kerül tízezer másik. Puhítsuk — ha kell — vérrel a földet! Arcunk rózsáit vessük beléje. Ne sajnáljátok ! . . . Megéri bőven Annak az első győzelmes napnak Győzetlen éje. Az utolsó újságcikk. Mentem haza felé, délután 4 — 5 óra körül. Dolgom volt a városban s ezt elvégeztem. Csúnya, zimankós idő volt. A szél kíméletlenül csapta szemem közé a havas esőt, már amint ez úgy februárban elő szokott fordulni. Az iskolás gyerekek hazatérő csapatain, a »felsőbb leányok« üde csoportjain kivül — amit külön meg kell említeni, alig volt ember látható az utcán, én azonban mégis összetalálkoztam egy jó barátommal. Van egy kedves szerkesztőnk, egyik helybeli heti lapnak a felelőse, ez volt az, akivel a sors kegye összehozott. — Kap tőlem a legközelebbi számod egy vezércikket, ez az ígéret volt a befejezése a rövid párbeszédnek, ami igen rövid tárgyalásunknak. No de egyikünknek sem volt kedve a csúnya időben a hosszas beszélgetéshez, siettünk tehát mindketten haza. Mikor haza értem, alig vártam, hogy kalucs- nimtól és téli felsőmtől megváljak az előszobában. Nappali szobánkba léptem, ahol feleségem éppen az Íróasztalnál ült s háztartási számadásán dolgozott. — Csakugyan jól esik ez a barátságos meleg 1 szóltam hozzá. Nézd milyen vörös az orrom s milyen hidegek a kezeim s ezzel kezeibe tettem a kezemet. Azután arra kértem, hogy engedjen engem az íróasztalhoz, mivel sürgős dolgom akadt. Kettőnknek ugyanis egy közös Íróasztalunk van. Az asszony azonban úgy is a tea után nézett s csak reám várt. Én meg neki fogtam a vezércikk megírásához. — Kérlek, hozd ide a teámat az íróasztalra mert dolgom van. Mig én írtam, feleségem egy hintaszékbe helyezkedett s el kezdte olvasni —természetesen — Wilde Oszkárt. Kis idő múlva megszólalt. — Májerné ma ide üzent, hogy március 4-éig hozassuk haza a. leandereket, mert akkor férjhez megy. — Igen ? ez a kérdés volt a feleletem. — Pedig a leendő ura is kertész, tette hozzá. — Igen ? válaszoltam én. — Azt gondoltam, szólalt meg ismét kis idő múlva, hogy itt a szomszédban kiveszünk a Kucseráék házában egy szobát arra a pár hónapra s hetenkint egyszer-kétszer befüttetjük. — Jó! ez volt terjedelmes válaszom. — Ugy-e, ma február tizennyolcadika van ? Ismét kis idő múlva ezt kérdezte feleségem a hintaszékből. — Igen. — Holnapután tehát február húszadika! — Igen. — Akkor lesz öt éves a kis Rafael. — Igen. — Jó volna valami neki való ajándékkal megörvendeztetni. — Helyes! — Ö már elég okos gyerek ahhoz, hogy megérttessük vele, mi az a születés-nap. — Igen. — De kérlek, mit csinálsz? Akármit mon-
