Felsőbányai Hírlap, 1908 (13. évfolyam, 1-27. szám)
1908-10-07 / 21. szám
IXLHI_ évfolyam. SÍ. széina1908. október 7, TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK SZERDÁN. Előfizetési ára : Egész évre 4 korona. Félévre 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő : DR MOLDOVAN FERENC Előfizetési pénzek, reklamációk, hirdetések, valamint a 1 szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére Fels bányára küldendők. — Nyilttér garmond sora 20 fillér. Magyar betegség. (F.) Hajdanában a „Morbus hunga- ricus“ a magyar betegség, egyike volt a legrettenetesebb ragályos kóroknak, melytől akár manapság a pestistől, úgy ije- deztek az emberek. Az orvosi tudomány s a gondolkozó fők azonban megtanították az embereket mindezen ragályok ellen védekezni, de az igazi magyar betegségnek sem a serumát, de még a ba- cillusát sem sikerült eleddig felfedezni. Mert az igazi magyar betegség nem a ragályos, halállal járó kórban keresendő, hanem abban, amelyben még manapság is úgyszólván az egész ország lakossága sinlődik s ez a méreten leiül való életmód, költekezés, pompázás. Az elmúlt hetekben a legélénkebben szemlélhettük a morbus hungaricus dühöngését. Királyjárás volt a fővárosban. Exotikus országok még exotikusabb fejedelmei látogatták meg uralkodónkat, hogy a magyar vendégbarátságot élvezhessék s az! a páratlanul szép természeti gyönyörűséget, melyet a főváros ilyenkor ősszel nyújt. A spanyol király mig hazánkba jutott, három országot bejárt, de hogy ilyen fogadtatásban részesült volna valahol is a büszke spanyolok szuverénje, mint hazánkban, arról mi hirt sem hozott nékünk a világsajtó. A főváros pedig három napon keresztül, mig a spanyol király falai között időzött, szinte kivetkőzött mindennapi formájából s ünnepi köntösben, ünnepi hangulatban pompázott, mindenki, de leg- kiváltképen agg uralkodónk örömére. Az bizonyos, hogy a székesfőváros negyedmilliót költött arra, hogy természettől fogva amúgy is ezer szépséggel felruházott külsejét még tetszetősebbé tegye, de kérdjük, mi oka volt annak, hogy ily rendkívüli költségekkel díszelegjen ama ország uralkodója előtt, mely országból eleddig egyetlen fillér hasznunk nem volt s nem is lesz a jövőben sem. Miért nem díszítették fel azokat a német, francia, osztrák városokat, hol a spanyo- lok máskülönben rokonszenves uralkodója megfordult?! Miért épen Magyarország tüntet anv- nyira spanyol svmpáthiájával ? S itt nyilvánul meg a magvar betegség! Meg akartuk mutatni, hogy mégis csak vagyunk valakik. Szóval, hogy népiesen tejezzük ki magunkat, ismét ki akartuk vágni a rezet s ki is vágtuk az angyalát! Hogy azon a negyed millión, melyet lobogókra, díszkapukra, meg másegyéb. Istencsudájára fordítottak, esetleg olyan közhasznú dolgokat emelhettek volna, mely az egész ország, de a főváros lakosságának mindenesetre hasznára vált volna, azzal ugyan ki törődnék. A morbus hungaricus azt súgja, hogy ki kell vágni a rezet, tehát kivágják a rezet. Hogy mi a német, franczia, meg osztrák nép mögött gazdagságban éppen olyan messzire állunk, mint a templom koldusa Rotschild, vagy rockefeller mellett, ahhoz senkinek semmi köze. Mi megmutattuk, hogy olyan parádét csaptunk, melyet egy nemzet sem utánoz. Mert van esze, hogy haszontalan költségekbe nem veri magát. De minálunk fő a külszin! A dekorált, fellobogózott város, a gazdagság, jólét jelét sugározta, épen úgy, mint társadalmi életünkben az előkelőséget kénv- szerüségből majmoló s nyögve viselő középosztály. Nagyon jól tudjuk mi azt, hogy mind e sok lamentatiónk egy fikarcnyit sem gyógyít a magyar betegségen. Minden marad a régiben s ha véletlenül a főispán, vagy képviselő látogat el hozzánk, mi is erőnkön felül pazar fogadtatásban részesítjük. Mert itt is éppen úgy, mint az egész országban mindenütt, fő a látszat, a külszin. Hogy belül minden rothadt, korhadt, elporladt, azt ne vegye észre a látogatni jött idegen. De kötelességünk nékünk e viszás- ságokra rámutatnunk, mert ha még mi is csak hallgatólag is helyeselnék a m; gyár betegség grasszálását, akkor ugya mi célja volna, hogy tollat is veszün néha a kezünkbe!? ' A magyar betegség abban a pen ben fog kiveszni országunkból, amel pillanatban az utolsó magyar leheli 1 nemes lelkét! Soltész János emlékének. »Elhullunk mindnyájan, mint a fák levelei Hideg őszi szél süvített végig az ombodi, imé még boldog ref. lelkészi lakon. Elragadta a kei vés kis család éltető lelkét, fenntartó oszlopát, vele nemcsak a család borult gyászba, de fá dalmasan hatott az ő halála az egyházmegyér sőt az egész magyar ref. Sionra. Soltész János a nagybányai egyházmegyi nek sok időn keresztül főjegyzője, tanácsbiröj; az egyházmegyei lelkészi értekezletnek elnök zsinati tag stb., meghalt sz'ptember 26-án. K aludt a világitó fáklya, mely híveit vezérelte a anyagi és szellemi jólét magas fokára. Benne egy sokoldalú, kiváló tehetségű fi radhatatlan mukásságu vezérszerepre terme ember hunyt el, kinek élete áldás volt nemcsa szeretett családjára, hanem egyházára, Közeleb ott, ahova az Ur pásztorkodásra rendelte, aztá szélesebb körben egyházmegyénkben, kerületűn! ben — hol sok időn át képviselte az egyhá: I megyét., egész egyházban, szóval, tettel mindi nütt munkálta ügyünket. Mint vezérszerepre termett lelkészt az ei peresi állás megüresedésekor 3 ízben óhajtotl a lelkészi karnak jelentékeny része az espere székbe ültetni. Egy-két szavazattal mindig kisebt ségben maradt pártja. Férfias komolysága, tehetsége, munkaerej és kedve, határozott jelleme tiszteletet, tekintély szerzett neki. De népszerű ember — a szó szc ros értelmében — nem volt Soltész János. Mindenkinek tetszelegni nem volt termi szete. Mint lélekben is erős ember — ha kelle — oda állott a versengők közé, békebirónal De rajta nem teljesedett; interduos litigen tei terlius gandet. Nem is azért tette, nem is az akarta ; készen volt a jutalomra. Tartotta azéi hátát. Örült, ha másnak nem fáj az. Szókimondó, egyenes jellemű, nem politiku volt. Emelkedésében ez gát volt. E lapnak bár nem hivatása az ő érdemé méltatni. Méltó azonban róla megemlékezni ne künk is, Uj templomunk felszentelésekor Soltés Azokról és azoknak, akik sírnak! Magasztos hivatalomnak szomorú kötelessége az, hogy gyakran kell koporsó mellett, jajongó, könnyező, siró emberek között állanom ; sokszor kell megjárnom a temető útját és igen sok nagyrabeesült, szeretet szivet sírba kisérnem . .. ! Ilyenkor szemlélem a könnyeket, hallgatom a sírást és elgondolkodom: milyen jó a Gondviselő Isten! Jó, ha büntet — jó ha áld. Jó, ha felemel, jó, ha lesújt. Jó, ha kínzó szen- vedésselpróbál;jó, ha könnyekkel megvigasztal! Valóban a jó Isten gondviselő keze a könnyeknek fontos szerepet juttatott az életben* És milyen sok — sokféle a köny I Lelke mélységes bánatában könnyeket hullat öreg és ifjú; csecsemő és agg; dús és szegény; király és rabszolga egyaránt! Figyeljük csak e könnyek szerepét — figyeljük meg azokról, kik. sírják e könnyeket és fordítsuk e mefigyelést vigasztalására a síroknak! A családi szobában, bölcsőjében sir keservesen az apró édes gyermek ... Jó anyja ott áll bölcsője mellett . . . aggodalommal kutatja a bánat okát. .. Ugyan mi fakaszthat ennyi könyet az élet előcsarnokában . . . ? miért hullat az az ártatlan pici gyermek gyöngyöket abba a nagy folyóba, melyet keservnek nevezünk ?... Hiszen a gyermek fájdalma ha nem testi fájdalmi, akkor csak sejtelem... ?! Óh — nem fájdalmas könnyek ezek. Gyermekbánat... gyermekkönyek ... dajka dala elaltatja... anyja csókja megenyhiti... édes álom meggyógyítja! De növekszik a gyermek; már iskolába jár. Oh sokszor ott kezdődik első gondja, első fájdalma a kötelességgel. Nem arról a kis divatbáburól szólok, akire már jó korán reá rakta a selymet, a bársonyt, a piperét a hiuságos szülői kéz . . . hanem arról a többi gyermekről... Hányszor sózza meg könnyeivel az Ínség, vagy szegénység száraz kenyerét az a szegény iskolás gyermek . . . hányszor csalódik az első barátság kristálytiszta érzelmében . .. keserű könnyekkel fizetheti sokszor meg társainak bántalmait, kik róják, ostorozzák kopott ruhájáért, szegénységéért, testi fogyatékaiért, hibás atyjáért, anyjáért, mások bűnéért, saját szerencsétlenségéért ? Az árvaság bubánata is csak a gyermeket éri... a mellőzés, kizáratás, a sértett önérzet keserűsége is hányszor ül a gyermek mellé oda az iskola padjaira és könnyeket csal sokszor, igen sokszor fájdalmas szemébe ! . . . De ezeknél a könnyeknél szomorúbb, kin- zóbb, fájdalmasabb a szülői szív zokogása! Mikor az a szülői szív keserű fájdalommal sir a gyermek hálátlanságán; mikor az az apa és anya, ki szeretetének aranyvetéséért keser könnyek közt zord gyűlöletet, rut hálátlanságc arat gyermekétől, kit szive alatt hordott, k oltalmazó szeretetével és kezével nevelt! Méltó a tiszteletre a gyász könnye és a rés2 vét, a szánalom könnyezése. Hitka az öröc könnye — oh sokkal ritkább, mint a bánaté Ha örvendetes alkalmakkor könnyeket hullatunl talán a múlandóság, talán az ártatlanság örö törvényének akarunk elismeréssel áldozni . . hiszen a viszontlátást, amelynek könnyek köz örvendünk, válás előzte meg, hiszen az üdvöz lést, ahol örömkönnyeket sírunk, bucsuzás kö veti — talán ezért siratjuk örömkönnyekké ami lelkűnknek olyan édes, de ami viszon olyan villámgyorsan elrepül. . . ! Nagyon keserűen fájdalmasak azok a köny nyék, amelyeket boldogtalan balsorsunkba] sírunk, visszaemlékezve az elmúlt boldog időkr . . . de édesen fáj az a köny, melyet boldogsá gunkban szentelünk a boldogtalanságnak . . eszünkbe jutnak távol, vagy sírban fekvő ked veséink . . . kik örömünkben részt nem vehet nek . . . milyen édes fájdalommal folynak köny nyeink ilyenkor . . .! De a köny hatalom is! A köny kiengesz tel, bocsánatra indít; megolvasztja a rideg szén védő szív jégfalát... a mely bűnös sírni kez>
