Felsőbányai Hírlap, 1908 (13. évfolyam, 1-27. szám)

1908-07-15 / 15. szám

Felsőbányái Hírlap

Pár héttel ezelőtt e lapnak hasábjain szóltam már a »Magyarországi munkások rokkant- és nyugdij-egyletéröl* s ismertettem azt ezen cim alatt: »Egy igen áldásos intézményről«, amint hogy a képzelhető legnagyobb mértékben áldásosnak is kell tekintenünk azt az intézményt, mely annyi szegény embert ólalmaz meg munkaképtelensége esetére a nyomortól. De nem elég, hogy elismerjük áldásosnak azt a nyugdíj-egyletet s üdvözöljük benső örömmel, hanem fel kell azt karolnunk rokonszenvvel s hazafias készséggel főkép belépésünk által támogatnunk. Ha Magyar- országon minden ember belépne abba az egyletbe, akkor volna igazán hatalmas és virágzó az a nyugdij-egylet s akkor még tökélelesebben volna képes eleget lenni magasztos rendeltetésének: tagjai támogatásának.

Mivel pedig emlitett múltkori soraimnak semmi különösebb emóciót nem sikerült kelteniük, ami a tömegesebb belépésekben tűnt volna ki, mint ahogy pedig azt a dolog megérdemelné, illetőleg nekünk magunknak érdeke kívánná, elhatároztam még egyszer megemlékezni erről a tárgyról, ismételten nyomalékkal figyelmébe ajánlani az egyesületet az egész nagyközönségnek, hogy buzdítva mindenkit saját érdekében a belépésre, ekként a mai súlyos gazdasági viszonyok között hasznára legyek embertársaimnak.

Aki ebbe az egyletbe beíratja magát, fizet minden héten néhány fillért s ha munkaképtelenné válik, nyugdijat húz az egylettől holta napjáig.

Az egylet, mely különben állami felügyelet és ellenőrzés alatt áll, sőt a kereskedelmi kormánytól évenkint pár ezer korona állami támogatásban is részesül, már öt év óta fizeti nyugdíjazott tagjainak a penziót, meg özvegysegélyeket, árvasegélyeket. Mert 1892-ben alapították ugyan a nemes célú egyesületet, de az első liz évben csak tőkésítette az addig befolyó jövedelmeit, miután 10 évnél előbb az egyleti tag amúgy sem szerezhet nyugdíjjogosultságot, mint ahogy ez az állami szolgálatban is van.

Most már az egylet teljes virágzásban van; azt mondhatjuk, megerősödött. Vagyona három millió és néhány százezer korona s van Budapesten (Vili. kerület) már saját palotája is a József-ulca 23. sz. alatt. Fiókpénztára van az ország igen sok

Néhány hétig tartó nyugalom teljesen helyreállítja Erzsikét.

— S ha teljesen meggyógyulok, akkor ismét járhatok a zeneiskolába ?

— Ha jövő évre még tán nem is, azután mindenesetre. Most még egy kissé kímélnie kell magát.

A délelőtt hamar eltelt. Erzsiké nem sokat beszélt, mert az még megerő.tette. Annál többet mesélt atyja. Az orvos csendben figyelte a leányt. Nem tudta miért, de érezte, hogy néki is szüksége van arra, hogy a leány felgyógyulásában higyjen. De egy rövid köhécselés s a leánykának gyors elfáradása hamar meggyőzték, hogy a javulás még csak látszólagos. Erzsikének feltűnt az orvos szótlansága és lehangoltsága. Mikor egy pillanatra magukra hagyták őket, reá vetette fáradt szemét s halk hangon megkérdezte:

— Ugy e nem mulatságos dolog egy beteg társasága. Vagy mért oly roszkedvü?

A doktor hirtelen feleszmélt. Érezte a leány fürkésző tekintetét. Eszébe jutott, hogy épen neki kellene erőt és bátorságot öntenie a szegény beteg leányba. De ugyanakkor, mintha valami fojtogatta volna torkát, nem tudott egyetlen vigasztaló szócskát sem szólni. Hirtelen fordult feléje a leány :

— Mondja kedves doktor ur, hál igazán meg kell halnom ?

Az orvos látta a leány izgatottságát, halotthal ványságát az arcán s úgy érezte, hogy valami nagy bűnt követett el. Mert hogy nem tudla vigasztalni. Végre mégis összeszedte magát.

— Ne higyje Erzsiké, hogy betegsége veszedelmes. Szentül ígérem, hogy meg fog gyógyulni. Egészen más gondolatok kóvályoglak

városában és falujában, szám szerint felül kétszázan, mig tagjainak száma 70 ezer felé jár s csak az idén 12 ezer uj fizető tag lépett be az egyletbe. A felsőbányái fiókpénztárnak, melyet, miután előbb már ifj. Lévay Sándor polgártársunk sokat kísérletezett és fáradozott megalakítása körül, Spáczay Gyula városi tanácsnok urnák sikerült éppen az idén tiz éve szervezni, van vagy 120—130 tagja. Szatmár vármegyében ludtunkkai nincs is az áldásos tevékenységű egyesületnek ennél több fiók- pénztára, kivéve még azt, mely éppen most van Kapnikbányán alakulóban.

Eleinte a nép ha hallott is a munkás nyugdíj-egyletről, valószínűleg azt gondolta, hogy talán ez is amolyan a nép kiszipolyozására szervezett vállalkozás, mihelyt azonban látni fogja, mint részesül ez és az az ismerős is annak áldásaiban, remélhetőleg mihamar észre fogja venni azt is, hogy olyan inlézménynyel áll szemközt, mely a nép érdekéi szolgálja. A jelen évtől kezdve a felsőbányái fiókpénztár tagjai közül is két ember húz nyugdijat az egyesülettől.

De hát mennyi is az a befizetés és minő nyugdijat fizet az egyesület a tagoknak?

Negyven évi tagság után teljes penziót kap az ember, úgy mint ez az állami szolgálatban dívik, ez a teljes nyugdíj pedig az I. osztályú tagoknál (40 évi befizetés után) hetenkint 12 korona, II. osztá- lyuaknál heti 14 korona, a III. osztályban pedig heti 17 korona, ami egy hónapra számítva egészen csinos kis összeget te- szen ki. Nem éppen sok pénz, de nem sok a befizetés sem, s aki ezt kapja, legalább annyi bizonyos, hogy éhen már meg nem hal, sem koldulni nem megy. Aki hamarább megy kereselképlelenné válás miatt nyugdíjba, az persze kevesebbet kap a befizetés arányában.

Ami a befizetést illeti, ez hetenkint vagy 20 fillér lehet, vagy 24 fillér, vagy pedig 30 fillér s e szerint sorozzák a belépőt vagy az I., vagy a II. vagy a III, osztályba.

Aki tehát sem nyugdíj-jogosultsággal nem bir, sem vagyona nincs, arra nézve egyszerűen magától értetődő a dolog, hogy be kell lépnie a munkások rokkant- és nyugdij-egylelébe. Kifogás csakis egy lehet: a befizetés. Ámde hetenkint 10 —12 krajcárt mindenki, még a legkisebb keresményfejemben s ezek halottak meg annyira, hogy roszkedvünek látszom.

Erzsiké hálásan mosolygotl, de az orvos ezt nem vette észre. Nem mert a leányra tekinteni. Szerencsére ekkor jött a leányka atyja s a beszélgetés egészen más fordulatot vett.

Mikor estefelé búcsút veit a doktor, a leány halk hangon, a nélkül, hogy atyja észrevette volna, igy szólott hozzá:

— Ha nem találkozunk többé ez életben, fog-e néha gondolni kis betegére ?

Az orvos rosszaló pillantást vetett reá, de ismét nem tud szólni semmit. Mikor egyedül volt a vasúti kocsiban, átkozta gyöngeségét és a percet, mikor elhatározta, hogy meglátogatja a leányt Erezte, hogy pótolhatatlan hibát követett el, amikor megfosztotta a szegény leányt kedves ábrándjaitól és eléje állította a rideg, kérlelhetetlen valóságot. Szive mélyéből sajnálta a leányt és mit nein adott volna, ha meg tudná menteni. Megfogad'a mégis, hogy többé nem megy ki hozzá falura, mert érezte, hogy ott nincs meg a kellő higgadtsága. Száz meg száz gondolat kergette egymást lüktető fejében és mindegyiknek vége a fájdalom, a reménytelenség a jövőben volt.

Érezte, hogy az ő ereje gyönge a kórral megküzdeni, hogy hiába itt minden. Az őszi levélhullás elviszi magával a gyenge teremtést, kinek szivecskéje, ha jól sejtette, érte dobogott.

A táviró póznák, az utszéli fák őrült iramban rohantak el a robogó vonat ablakai előtt s az orvos forró homlokát a hideg üvegfalra szorította. Csak nézett, bámult belé a semmiségbe, a végtelenbe, az ismeretlenbe, miközben köny- nyei lassan, cseppenktnt gördültek le a vasúti kocsi puha szőnyegére ,. .

nyel biró szegény napszámos vagy kis cseléd-leányka is fordíthat arra a célra, hogy biztosítsa magát öregségére.

Nagyon érdekes bepillantást tenni az egyesületi tagok névsorába, a hetvenezer név közé, s látni mi mindenféle foglalkozás van ott képviselve. Van közöltük molnár, cukrász, órás, szabó, kovács, cipész, kőműves, könyvkötő, puskamüves, kárpitos, földmives, borbély, rendőr, ószeres, betűszedő. gépész, szatócs, kertész, vasúti fékező, vasúti málházó, lóápoló, lapkihordó, lapárusitó, mozdonyvezető, kucséber, gép- irónő, varrónő, nevelőnő, mosónő, szülésznő, gyümölcsárus, irodaszolga, iparossegéd, bányász, gyári munkás, fuvaros, harangozó, utcaseprő, vincellér, szerelő, pincér, utka- paró, bolti szolga, stb. stb. íme, képe egy ország népének! Szinte megható kép: a szegények ezek, a milliók, akik fáradnak, s kenyeret és hajlékot kívánnak akkorra, ha majd el lesznek már fáradva munkában, küzdésben, nélkülözésben, amikor már nem fogja kezük bírni többé a kalapácsot, a csákányt...

Akiknek van nyugdíj-jogosultságuk akár az államnál, akár valamely más testület kebelében, ezek szintén igen helyesen cse- lekesznek, ha belépnek az itt ismertetett nyugdíj-egyesületbe. Mert szeretném látni azt a penzióst, ha mindjárt pár ezer korona is a nyugdija, aki azt mondhatná magáról, hogy neki egészen mindegy, ha a nyugdija havonkint 20—30 forinttal több vagy kevesebb. Hát még ha hozzáveszszük, hogy milyen parányi befizetés árán jut a többlethez.

Van azután ezen munkás-egyesületnek egy igen jó tulajdonsága s ez abban áll, hogy nem csak szoros értelemben vett munkások lehetnek tagjai, hanem az alapszabályok szerint tagja lehet annak minden rendes foglalkozással biró egyén, férfi vagy nő, öreg vagy fiatal, szegény ember vagy úri ember egyaránt. Hiszen mindnyájan munkások vagyunk. És tényleg találkozunk is az egyesületi tagok közölt lelkészek, tanítók, orvosok, bírák, ügyvédek, katonatisztek, vasutasok stbiek neveivel. Helyes dolog, ha valaki magának bizonyos előnyt biztosíthat, azt el nem mulasztani.

Következnek tehát azok, akik kedvező vagyoni állással bírnak, mondjuk: akik gazdagok, igen gazdagok. Ezek részéről is van értelme a munkások rokkant- és nyugdíj- egyletébe való belépésnek? Szerintünk ezeknek is be kell oda lépniök. Először már csak azért is, mert ők könnyebben fizethetik a pár fillért, mint mások. De szüksége van-e 'egy jól szituált úri embernek arra a heti 16 koronára? Erre nézve azt mondom, hogy előre nem lehet tudni soha semmit. Nem lehet tudni, hogy kit mi érhet még valaha s a halandónak nem szabad elhíznia magát soha sem. Tudok nem egy olyan embert, aki fényes viszonyok között élt s élete alkonyán e fényes viszonyok úgy megváltoztak s oda jutott, hogy igen jól esett volna neki hetenkinti 8 forint, melyre biztosan számíthat s még hozzá nem isalamizsnaképen kapja. Itiz tehát a második ok a — nagy urakra nézve. De végül ha valaki bízik is a vagyonában, akkor is indíttatva érezheti magát a belépésre — jótékonysági szempontból. Azért tudniillik, hogy támogassa apró befizetéseivel azt az intézményt, mely százezreknek reménysége a munkaképtelenség aggodalmai között. Mindenesetre innen van, hogy ezen munkás-egylet tagjainak névsorában nem egy jcuriai bírót, o.sz. képviselőt, egyetemi tanárt, gyárost, miniszteri tanácsost, nagy- birtokost stb. is találunk.

Sőt mi ezúttal sorainkkal kiváltképen éppen az értelmiségi osztály tagjaihoz fordulunk, kérve őket, hogy legalább jótékony- sági szempontoktól is vezéreltetve támo-