Felsőbányai Hírlap, 1907 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1907-03-27 / 7. szám
1 nemzetet a szolgaság nyugalmából. És bár ezt„,a kort is egy csúfos békekötés zárta le, a nemzet nem esett vissza álmába; fel volt már rázva, megmozdult szivébe a szabadság nagyszerű érzése, mely a későbbi nehéz idők keserűségével lavinává nőtt, 1848 március 14-én megindult s egy nap alatt mindent elsodort, mi szabadságának útjába állott! Ekkor volt igazán nagy a magyar! Szive, esze, karja, milyen harmonikusan működött! Hogy rohant a veszélytelen örömből a halál mezejére s csak azt bánta, hogy két élete nincs, mit a hazáért feláldozzon! De elfogyott a maroknyi nép! A fanatikus orosz áradat szuronyait az eget verő haza- szeretet s önfeláldozás sem volt képes megállapítani. Egy ép hadsereggel háta mögött nyugodtan rakhatta Ausztria a bilincseket, állíthatta a bitófákat, üldözhette a védtelen hősöket és aztán csinálhatott Magyarországból szervezetében, kormányzásában s minden izében osztrák provinciát! A gyűlölt sasok bele markoltak a nemzet szivébe, megmarcangolták legszentebb jogait, elnyomták még szivük dobbanását is! Azóta romlott meg a magyar! Nem tud többé olyan lenni, mint volt 1848-ban! Valami húr, a hazaszeretet húrja lazult meg a bensőkben. Talán a szolgaság idejében szülöttek és nemzedékeik nem áhítoznak a teljes szabadság és függetlenség levegője után, mert nem ismerik ! Hiszen szabad most a magyar, az 1867-iki kiegyezés sok jogot bistositott számára, de nem független, nem önálló, kéretlen gyámság alatt áll; a külföld szemében mint Ausztria kiváltságos jogokat élvező tartománya létezünk! Ha az okot keressük megtaláljuk a változott viszonyokban ; a nagyok engedékenységében, a kicsinyek közönyében! Ezekben fenekük meg a valódi magyar nemzeti önállóság s függetlenség, melynek ki tudja, mikor lesz ismét hajnala. De félre a komor képekkel! Örömünnepet jöttünk ülni és nem siratóba, lelkesedni akarunk a múlt nagy eseményein! O dicső korszak áldva légy! Lerakjuk lábaitok elé hódolatunkat nemzeti hősök; feltámasztói a magyar szabadságnak! Csodáljuk nagyságotokat s áhítattal ejtjük ki neveteket! Csodáljuk az 1848-iki év márciusi nap sugarait, melyek .Európa összes elnyomott népeinek szabadságát egyszerre keltették életre! Lángba borultak a korhadt rendszer építményei, hamujokat széthordta a tavaszi szellő s megtermékenyítette a szabadság földjét! A párizsi forradalom nyitotta meg a népjogok nagyszerű küzdelmét! s rá három hétre Pesten is felhangzott a Talpra magyar! 1848 uj éve már titkos forrongásban találta nemzetünket ; a pozsonyi országgyűlésen Pesten és a vidékeken, az V-ik Ferdinándhoz intézett feliratban mind hangosabban adott kifejezést a közvélemény elégedetlenségének, óhajának, követeléseinek! Tüzes beszédek hangzottak el! Megszólalt Kossuth Lajos és egy csapásra meghódított, magával ragadt mindenkit! A márciusi ifjak tömörültek, a Pilvax kávéházban ütötték fel tanyájukat, ott született Petőfi Sándor halhatatlan költeménye. Onnan indult a fiatalság diadal útjára, melyhez csatlakozott a főváros közönsége, sőt maga a városi tanács is. Szürke nap volt március 15-én, de az ifjak leikéből meleg és verőfény áradt, azokból a lel- kekből, kik nemcsak tetteikben, de müveikben is megörökítették emléküket! Petőfi Sándor a S a mi miatt annyian oly szivszorongva aggódtak, a mit kimondani sem szerettünk, bizony bekövetkezett: Harencsár meghalt 1 Csak egy-két napig volt beteg. Még pénteken délelőtt, e hó 22-én társaságban volt egy barátja házánál s már délután súlyos betegen feküdt lakásán, hol fiatal barátainak egész serege ápolgatta és virrasztóit mellette. Betegségének három napja alatt nagyon sokat szenvedett. Veszedelmes bélbetegség rohanta meg: bélcsavarodás, melyből csak műtét árán lett volna menekvés. De az operáczióra már nem volt idő. Orvosai és barátai aggódva, gyöngéden szállították át vasárnap délután Nagybányára az ottani kórházba, — hiszen szülői távol laknak, Gömörme- gyében s nem is tudhattak egyetlen gyermekök veszedelméről; de a halál sietett, gyorsan megjelent s fagyos kezét már azon este 11 órakor reá szorította a kínokkal küzdő fiatal férfiúnak szivére. Neki életrajza nem volt még. Hiszen csak 22 éves volt. Az ő eddigi élete-folyása abból állott, hogy tanult, fáradott, készült elő az élet harczára. Ä gyümölcsöket ezután élvezte volna. Most lepett be csak az ajtón a férfiúi tevékenység csarnokába s Íme ily tragikus vég érte el a szép készültségü ifjút. Éppen most készült az »államvizsgára* is a bányamérnöki oklevél megszerzése végett. Tanult, olvasott, rajzolt.'De azért ráért — egyébre | Felsőbányái Hírlap szabadság és szerelem lantosa, ki még szerelmét is föláldozza szabadságáért; Jókai Mór az arany- tollú iró, kinek könyvtárt tevő művei az irás, a meseszövés művészetének és magyar zamatosságnak egész tárháza; a gör. kath. Vasvári Pál iró, kit a harcz mezején saját vérei gyilkoltak le; Irinyi József, Irányi Dániel, Vidacs János a jogász hírlapírók, Degré Alajos, Bu- lyovszky Gyula, Vajda lános irók, kik tollúkkal és kardjukkal egyformán szolgálták hazájukat és a többi neves és névtelen nagy hazafiak, kiknek együttes érdeme a magyar szabadság kivívása. Ifjaink lelkesedése nem ért határt; büszkén szórták az örömittas nép közé a szabadsajté első két termékét: a nemzeti dalt s a nemzeti kívánalmak 12 pontját. Azután felnyitották a börtönöket, az agg Táncsics Mihályt diadal utón vitték családja karjaiba! A megszeppent helytartó tanács is meghajolt a nemzet akarata előtt. Teljes volt a diadal, szabad lett az ország, szabad a nép! Március 18 án nevezte ki a király az első felelős magyar minisztériumot s ez volt záró köve azon fenséges időszaknak, mely a magyarnak szent ünnepévé vált! Oh dicső kor varázs ereje, szálld meg ismét a magyart! töltsd be lelkét azon nemes indulatokkal, melyekkel elődeink szabaddá tették a hazát! Ne legyen a hazaszeretet csak szép szó, a múlt idők ébresztő jelszava, hanem egy működő erő, szivünk egy uralkodó érzése, mely tettekre buzdít! A haza nem kívánja vérünket sem, szolgáljuk csupán eszünkkel és munkánkkal. A most folyó vértelen harcban tartsunk össze, kis erők szövetkezése ad erős eilentállást, melyen megtörhet az ellenünk irányuló haszonlesés minden ármánya! Mert ha eszünk, szivünk és akaratunk összeforr, a magyarok Istene segítségével még lehet s maradhat a nemzet olyan szabad, független és boldog mint volt 1848 március 15-én! Márczius tizenötödike. — Banket és matiné. — Nemzeti újjászületésünk egyik legnevezetesebb napjának évfordulójáról lelkes ünnepléssel emlékezett meg a felsőbányái közönség. Márczius tizenötödike! Ez az a nap, melyet immár 59 év óta oly varázslatos nimbus vészén körül a magyar ember lelki világában, mely valahányszor elhozza azt a tavasz, varázs-erővel fogja meg a sziveket, és a melyen mindnyájan érezzük, szivünknek mily mélységes ragaszkodásával tudjuk szeretni a magyar hazáf. — A nagy ünnepet megelőző estén, csütörtökön ünnepi lakomára gyűlt össze hazafias közönségünk a Korona vendéglő nagytermében, mig másnap, tizenötödikén, ugyancsak a Korona dísztermében alkalmi matiné keretében áldozott a nagy nap emlékezetének. Az ünnepi lakomán, melyet szépen, sőt szinte pazarul állított ki a Korona vendéglőse, 68-an vettek részt és pedig hölgyek csaknem any- nyian mint a férfiak az időközben már nagybányai mulatságon is szerepelt itteni cigánybanda muzsikája mellett. A vacsoránál Nagy Lajos reform. lelkész mindvégig figyelemmel hallgatott hosszabb ünnepi beszédet mondott, melyben ékes szavakkal elevenítette fel a történelmi nagy nap emlékezetét s lendülettel és épp’ oly magasan fejtegette az eredményeket, melyeknek az önfeláldozó küzdelem birtokába juttatta a nemzetet. A | is. Az ő, nekünk oly kedves hórihorgas alakja 1 nem hiányzott sehol, a hol a társaság megjelent. Tudta ám_ mi a kötelesség. — Nem volt az afféle duhajkodó ifjak: fajtájából való, mindamellett jó izü, pompás kedélyű ember volt, hiszen vonásain is állandóan ott volt az a nyugalmas derű. Sem amolyan gigerli nem volt, de volt egy disztingvált, szerény, kellemes úri ember, a kit mindenki úgy megbecsült és tisztelt, mint valami élemedett korú embert. — — — Mire e sorok olvasóink kezéhez jutnak. Harencsár Jánost már el is temették. S még ha itt köztüuk pihenne, de Nagybányán helyezték nyugalomra a mi »apró fiunkat,« a kit oly szívből szerettünk. Tegnapelőtt, egész hétfői napon ha az ismerősök összetalálkoztak s Harencsárt említették, köny szökött szemébe mindenkinek. Hiszen mindenki úgy szerette a kedves fiút. Gomblyukában, leány-kezecskékbő, keblére tűzött illatos virágszállal kellene járnia-kelnie a nemes lelkű ifjúnak, — de nem úgy van : Haren- csárnak most már csak sirhalmán fakaszt virágot az illatos tavaszi fuvalom, mely ott a nagybányai temetőben sírja fölött játszik — suttog az álmodénak s meséket mond szerelemről, boldogig™1 ......... Arakszyn. sz ép beszéd befejeztével az ünneplő társaság tagjai megilletődötten koccintották össze poharaikat. Hangzott el ezután még több pohárköszöntő is, igy a Farkas Jenő polgármesteré, kinek szavaira a társaság szives ovációban részesítette a nagy időknek egy szereplőjét, dicső emlékű szabadság- harcunknak egy közöttünk élő egykori bajnokát, az agg Báthy Imre nyugalm. járásbirót. — A társaság a késő éjjeli órákig maradt együtt. Másnap délelőtt 11 órakor volt a mindvégig kedves lefolyású matiné talpraesetten ösz- szeállitott rövid, de értékes programmal a Korona emeleti nagytermében, mely ez alkalomra az ünnephez méltó díszítést kapott. Az ünnepélynek kezdetét is, befejezését is a bányaiskolai tanuló ifjúság dalárdájának egy-egy kifogástalanul előadott éneke szolgáltatta a fáradhatatlan Jékli Károly karnagy vezetésével. Megnyitóul a Talpra magyar-t adták elő a fiatal dalárdisták, mig befejezéskor a Ráköti induló hangzott el, melyet tőlük már egy januári hangversenyen is hallottunk, de a melyet most is gyönyörködve halgatott a közönség. A bevezető ének után egy karcsú ifjú hölgy, egy szőke lányka lépett kissé elfogódottan a közönség elé, hogy elszavalja Ábrányi Emilnek egy hazafias, szép alkalmi költeményét, Baumerth Tériké urhölgyet közönségünk még nem hallotta szavalni, s most örömmel szemlélhette, hogy a mit a szavaló kisasszony produkált, az egy kifogástalan, teljesen akceptábilis, sőt élvezetet nyújtó szavalat volt. Hiszen poétikus megjelenése, a mint leányos bájjal szavalt, úgyis oly rokon volt éppen egy költeménynyel. A közönség zajos tapssal honorálta a kedves vállalkozást. Most egy zeneszám következett, melynek részére a rendezőségnek a szakszerűen iskolázott énektudással biró Kilián Béláné úrnőt sikerült megnyernie. E pontnál mindjárt itt előre bocsátjuk, hogy matiné után számosakat hallottunk, a kik elragadtatással, de mondjuk: a boszankodás egy nemével ilyenformán nyilatkoztak: »És ezt nekümc négy évig kellett nélkülöznünk*; négy év alatt hányszor megénekeltethettük volna a kitűnő énekesnőt! Bánatos, bús magyar nóták voltak — hiszen az igaz magyar nóta többnyire mind ilyen! — melyeket hallottunk, s ezek olyan jól illettek a március tizenötödiki hangulathoz — föképen olyan kedves női énekben hallva azokat s olyan előadásban, mint azt Kilián Béláné úrasszonytól hallhattuk, kit e nemben egész nyugodtan művésznőnek nevezhetünk. De nem is amolyan igénytelen avagy elcsépelt magyar nóták voltak azok: a mi kedves előadónk a maga szakértelmével olyan dolgokat választott ki a matiné közönsége számára, melyeknek bemutatása nyereség volt mindnyájunknak. Kitűnő költőnknek, Szabolcska Mihálynak van egy országosan ismert, elterjedt, mondhatván egy nemzettől kedvelt csodaszép költeménye a »Grande Caféban« cimmei. Ehhez a bájos románchoz komponált muzsikát Donáth Lajos, a ki nem csak kitűnő színházi karmester, hanem éppen olyan jó zeneszerző is. Nem érti azt az a párisi nép miért csordul ki a köny a szeméből a magyar embernek, mikor ott abban az elegáns Grande Caféban a cigányprímás zokogó hegedűjén bánatos magyar nóta zendül. Tudja a jó mindenható. Mi is azon sírni való, Hogy a ménes kinn legelget Valahol egy csárda mellett. Milyen poétikus és megható ez a gondolat! Ezt hallottuk Kiliánnétól és sokáig nem felejtjük el. Megemlíthetjük, hogy láttunk a közönség soraiban egyes gyengébb szivüeket, kiknek szemében köny csillogott a szép dal hallgatásánál. A »Grande Caféban« az első volt, melyet Kiliánná úrnő előadott, utána pedig Fráter Loránd szerzeményeit mutatta be. Van-e, ki e nevet nem ismeri f a trubadúrrá változott zseniális huszár- kapitány nevét, a magyar dal most élő legkitűnőbb interpretátoraét, aki alig egy erős esztendeje, hogy felbukkant a magyar kulturális élet mezején. Egy édes magyar dalt hallgattunk meg, a »Tele van a város akácfavirággal« kezdetüt, ráadásul pedig az újrázásnál egy másik nem kevésbé szép nótát; »Ott a hol a Maros vize messze földön kanyarog.« Ezt a két nótát maga Fráter Loránd csak most e télen énekelte budapesti hangversenyén, mint a központi napilapokban mindnyájan olvashattuk. Hogy pedig ne időzzünk tovább e tárgynál, konstatáljuk, hogy Kiliánná urhölgy ritkaság számba menő hanggal van megáldva, mely épp oly tisztán cseng a felsőbb regiszterekben, mint a mily közel férkőzik a szivekhez a mélyebb fekvésekben, legkedvesebben pedig finom pianói érvényesülnek. Szóval a miben a matiné e számánál részünk volt, ez az volt, a mit a szónak rendes értelmében műélvezetnek szokás nevezni. Hogy aztán tapsban, ünneplésben bőven volt része az éneklő szép asszonynak, azt ezek után persze fölösleges mondani. A kíséretet Jékli karnagy látta el szakértelemmel.
