Felsőbányai Hírlap, 1907 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1907-12-18 / 26. szám
Felsőbányái Hírlap úgy, mint az alsómagyarországi városokban, 6 magyar forint fizettessék. 1689-ben a császári udvari kamarának egy küldöttsége járt Nagybányán és ezen alkalommal a felsőbányái bányamüveket is megtekintette. Minthogy ezen küldöttség az itteni bányamive- lés körül többrendbeli hibát és szabálytalanságot tapasztalt, azt ajánlotta a városnak: engedjen át néhány bányarészt a kamarának, mely esetben az az egész bányamű szakszerű vezetését átvenné és a müvet célirányosan berendezné. A város közönsége azonban ezen ajánlatot nem fogadta el, mivel úgymond: külömben is nagyon el van adósodva és a császári udvari kamarával való közös bányászkodáshoz nélkülöz- hetlen költség-fedezettel sem rendelkezik, de inkább hajlandó volna az egész bányamüvet bizonyos feltételek mellett a bányakincstár örök tulajdonába átengedni. Ezen alkudozás az 1689 évi október hó 25-én Misztótfaluban aláirt egyezséget eredményezte, mely szerint Felsőbánya város bányamüvét, jelesül: a Tudor, Levesi, Thomosi és Vonth nevű aknákat, valamint a többi összes bármi néven nevezett bányákat, összes zuzómü- veivel, kohóival és a szabad fajzási joggal együtt, lényegében azon feltétel alatt engedi át a bányakincstárnak, hogy az a város összes : 25420 frtnyi adósságát kifizesse és a város mindennemű rendes és rendkivüli adófizetésektől örök időkre teljesen felmentessék. Az átadás, illetve átvétel 1690 évi január hó 1-én tényleg megtörténvén, ugyanazon évi junius hó 21-én az egyezséget Lipót császár is megerősítette. Ezen egyezség alapján csak egy zúzó és egy kohó maradt a város tulajdonában s ez utóbbi az elmúlt század végével összeomolván, a város ennek helyén a vízesés kihasználására zu- zót, későbben pedig gabonaőrlő malmot épített. E zúzó és malom ma is a város tulajdonában van. A felsőbányái bényamüvek Borkúti telér léven ismert nyugati részét a bányakincstár 1725- ien vette tulajdonába, miután az a Liszabon- család által teljesen felhagyatott. A m. k. bányakincstár tehát 1725-ben már az egész Nagybányahegyre kiterjedő összes bányamüvek birtokosa volt. Úgy látszik azonban, hogy a kir. bánya- iincstár a Nagybánya-hegy felső részét bánya- mivelés céljára a bányatermények bizonyos hányadának beszolgáltatása ellenében magánosoknak már ez idötájt is alhübérbe kiadta. Ezen al- lübérbe kiadott bányatelkek méretei és a mélységben való kiterjedése azonban akkor még egészen rendezetlen volt és esetről esetre történt megállapodás tárgyát képezte. Ezen, rendszerint 28 bányaköböl nagyságú vájnamértékek adományozását csak az 1812 évi április hó 30-án 568. szám alatt kiadott udvari íamarai rendelet szabályozza, mely szerint jövőjen a Csiszár tárói lebegő határ alatt magán jányatelek ’nem adományozható, és csak egy nehány, a rendeletben megnevezett bányatelek- jen kegyelemből megengedtetett, hogy a bányamivelés 10 ölnyire a Csiszár tárói lebegő határ alatt is kiterjesztessék. A bányahübéresektöl beszedett bányavám kétféle volt, és pedig: a fóteléren lévő telkek után a bányatermény száraz súlyának egy tizede a cs. k. bányakincstárnak fizettetett be, mig a mellékereket lemivelö hűbéreseknek a termények száraz súlyának egy tizenötöd részét vagy a nedves súly egy tizenheted részét, a római katho- likus templom pénztárnak kellett beszolgáltatniok. Ezen bánya alhübéreseknek a cs. kir. bánya kincstárral szemben fennállott függő viszonyára nézve még megemlítendő, hogy a nagybányai K. K. Inspektorát-Oberamt, vagyis a későbbi cs. kir. bánya-, erdő- és jószágigazgatóság, támaszkodva a már hosszabb időn át folytatott gyakorlatra és az 1823-ik év óta kiállított bánya- adománylevelekben mindenkor határozottan kikötött bene placitum jogára, melylyel az átengedett bánya- és külszíni földbirtok részletek a kincstár tetszésétől függően bármikor visszavehe- tök; az 1854-iki általános bányatörvény életbeléptetése után is magának tartotta fenn és ezen határok feletti intézkedési jogát nem engedte át az akkor életbelépett bányahatóságnak. A bánya-, erdő és jószágigazgatóság ezen jogát az 1855. évi 8988. számú és az 1856. évi 7447, számú magas leiratok is helybenhagyták. A középhegyen ez időben létezett bánya- vállalatoknak ezen magas intézkedés ellen benyújtott felfolyamodására a bécsi cs. k. pénzügyminisztérium 1857. évi julius hó 29-én kelt 22514—549, V. számú rendeletével Dobzsánszky Adolf cs. k. helytartósági tanácsos elnöklete alatt a magánbánya vállalatok és a bányakincstár közötti viszony beható vizsgálata és kipuhatolása végett egy bizottságot küldött ki. Ezen bizottság jelentésére azonban intézkedés nem történtl Az 1690. évben a városnak adományozott adómentesség a következő uralkodók, ugyszinte az 1848-iki magyar kormány által is elismertetett egészen az 1850 évig, midőn azt a cs. kir. kincstár minden indokolás nélkül megszüntette. Ezen idő óta a város sérelmeinek orvoslását a legfelsőbb helyre intézett folyamodással és per utján is több Ízben sikertelenül kereste. Ily körülmények között a magyar kormány 1872-ben egy bizottságot küldött ki a bányabirtok viszonyok végleges rendezése végett. A tárgyalások eredménye folytán a Középhegyen lévő bányahatárok, melyek eddig bérelt bányabirtoknak tekintettek, a kincstár által az illetők örök tulajdonába bocsáttattak át. A templompénztárnak fizetett bányavám 1872-ik évi december hó 31. ével beszüntettetett. Az eddig fennálló lebegő határ “bizonyos bányarészekre 10, illetve 28 öllel lejebb szállíttatott és az immár magán tulajdont képező bányák közül a hatósági eljárás a nagybányai m, kir. bányakapitányságra bízatott. Ily módon a bányatulajdonviszonyok rendeztetvén, a magán bányászat ismét fellendült egészen az újabb időkig, midőn az ezüst ár rohamos csökkenése folytán újabb pangásnak indult. 1899-ben végre a várost ért legnagyobb sérelem is orvoslást nyert. Ez évben ugyanis a m. k. bányakincstár és a város között egy egyezség jött létre, mely szerint a bánya kincstár P'elsöbánya városának az elveszett adómentesség kárpótlása fejében egyszersmindenkorra 200.000 forintot fizet ki öt évi részletben. Az első részletben (40,000 frt.) 1899. évi november hó 23-án lett a pénzügyminister által kiutalványozva. Az úgynevezett templompénztárt illetve mely eredetét csak a felsőbányái bányászatnak köszöni, e helyen csak annyit jegyzünk meg, hogy az O császári és apostoli felségének 1881. évi november hó 4-én kelt elhatározásában tisztán katholikus- uak kijelentetett és további kezelése (eddig a felsőbányái m. k. bányahivatal kezelte) a szatmári székesegyházi káptalanra bízatott. Ezen legfel-/ söbb elhatározás folytán a templompénztár 1882. évi január hó 1-étől kezdve a székesegyházi káptalan által kezeltetik és a kir. bányakincstár, mint kegyur, a felsőbányái g. kath. egyház javára fennálló kegyúri terheken kívül csak a róm. kát. lelkész 2030 K évi fizetését és 20 köböl hasáb tűzi fa s egy mázsa faggyúból álló évi járandóságát fizeti az állampénztárból. A felsőbányái r. k. templom és „a törpe utódok“. Azt a levelező-lapra irt néhány sort mely a felsőbányái templom helyreállításának ismertetéséhez szerényen hozzászóltam, értékén felül méltatta Krasznay Zsigmond r. k. plébános ur. Nyolc tárcahasábon 200—250 sort szentel neki. A templom ügyének szólanak ezek a sorok, amely ügynek, a tisztelet adójával ismerem el, nemcsak fogadott prókátora, hanem hivatott szószólója is a Főtisztelendő ur! A tisztelet kifejezése mellett, kötelességem egyúttal kiemelni a Főtisztelendő Urat a ben- szülött törpe utódok seregéből, ezzel egyidejűleg törülve van köztiszteletben álló neve alól az az oda nem illő titulus és hogy »egyike a törpe utódoknak*. A plébános Ur azt mondja: Igaz, csakugyan mutatkozik egy-két hiba az épületnél; de távolról sem olyanok, hogy ezek miatt a templom pusztulásáról vagy csak elhanyagolt voltáról is lehetne beszélni. Egy-két kisebb felületen, mielőtt megakadályozhattuk volna, a boltozaton át nedvesség szivárgott át, melytől folt képződött ; más helyen pedig, az ívnek kis repedése tűnik elő. Mindezek azonban együttvéve sem oly jelentékenyek, hogy az épület szilárdságának szempontjából végzetesnek, az esztétikai hatás szempontjából pedig olyanoknak volnának tekinthetők, hogy az elhanyagoltság benyomását ébreszthetnék a jelenlevőben. el voltam készülve a bekövetkező iszonyú fejmosásra. Sejtelmem nem csalt; amit vártam, bekövetkezett. Lecsapott a száraz menny kő : üzene let kaptam, hogy a »kapitány ur Pataky* délután 4 órakor kihallgatáson fogad. Rapport! Tudtam, hogy ez sül ki belőle, már most csak abban nem voltam biztos, hogy vájjon 2, vagy 3 napi áristomot kapok-e? Mert hogy- kapok, az olyan világosan állt előttem, mint a reggeli nap, amely akkor dugta be fejét vasrostélyos ablakomon. Nem találtam helyemet egész nap. Egyik kávéházat a másik után jártam: elolvastam az újságokon még azt is, hogy hol nyomtatták: tiogy csak teljék az idő délutánig. Szörnyen uántott a dolog; eddig mindig a legpontosabb, eglelkiismeretesebb embernek tartott kapitá- uyom . . . s most egyszerre vége lesz minden rántam való becsülésének. Ilyen gondolatok űzték egymást fejemben, nikor ebéd után beültem a szokott kávéhá- :amba. Lehangoltan meredtem magam elé, mikor egyszer csak nyílik az ajtó és belép rajta . . . Pataky kapitány, az én rettegett tyrannusom. Felálltam és illendően üdvözöltem őt. Azt hitiem, hogy majd keresztül fog szúrni szemeivel; le ő ehelyett barátságosan közeledett felém. — Be régen nem tarokkoztunk, öcsém — szólított meg, szokott barátságos hangján. Mem játszanánk egyet? Persze én kézzel-lábbal kaptam az alkalmon. Nem is képzeltem volna, hogy ilyen de- "üs hangon kezdje. Tüneményesnek tetszett Hőttem a dolog és megkönnyebülve foglalatú helyet vele szemben. Derűs hangjának bizonyos fölényes gúnyt ulajdonitottam; rettegtem a jövőtől. Eszembe ütött, hogy soha sem jelent jót,, mikor a nyári úvatarban pár percre nyugalmas csend csap le, mert aztán annál kegyetlenebbé tör ki az elemek dühe . . . Osztottam, majd ő osztott ... és ismét rám került a sor. Elmúlt 2 óra, 3 óra, és mi még mindig csak játszottunk. Már közeledett az én »látogatásom« ideje . . . diónyi cseppek- ben hagyta el homlokomat a verejték. Kemény próbának vettem furcsa eljárását, minek voltaképpen nem is tudtam helyes magyarázatát adni. Mozgolódtam helyemen . . . egyik partit a másik után vesztettem el, mert az eszem mindenütt járt, csak a kártyán nem. — Ejnye, önkéntes Szigethy — tört ki kapitányom és behúzta az én szegény, elfogott pagátomat — mit reggelizett maga, hogy ily förtelmesen játszik? — Ké . . . érem kapitány u . . . ur, — hebegtem éz szavaimba a felettem függő óra bele- kakukkolta a 4-et — hivatalos dolgom . . . e percben . . . — A patvarba! Miféle hivatalos ügy f — szakitá félbe Pataky. — lvé-érem — nyögdécseltem kéztördeléssel — behíváson van délután 4 órára . . . Pataky kapitány úrhoz ... — E szókkal már fel is álltam és indulni készültem. Szavaim láthatólag meglepték az öreget. Kissé gondolkozott, majd haragosan rámrivallt: — Ugyan, mi elintézni valója van ? Bevallottam töredelmesen, mint történt az én kihágásom. Mikor mindent töviről-hegyire elmondtam, megkönnyebbülten sóhajtottam fel; ő pedig rövid gondolkodás után homlokához csapott. — Itt van ! . . . Már megint az az átkozott kölyök!... — pattant fel fia ellen; kit, ha valami rossz fát tett a tűzre, csak »kölyöknek* titulált. — No, de majd lesz rá gondom, hogy egy kis mulatságot szerezzek nekik. Azzal fogta csákóját és eliramodott, mintha az ajtót is magával akarta volna vinni. En meg csak álltam és bámultam. Nem tudtam, hol harangoz; összegabalyodott bennem az egész história, és a kháoszból nem bírtam egyetlen elfogadható magyarázatot sem kihámozni . . . Másnap délelőtt az áristomban találkoztam Pataky Elekkel, akit a sors,jobban mondva: Pataky kapitány intézkedése, szintén arra a sorsra kárhoztatott. Beszédbe elegyedtünk: a nyomorúság meglágyítja a kemény sziveket. Beszéd közt persze rátértünk a mi »ügyünkre* is. Ennek során kitűnt, hogy a semmirekellő fickó gyalázatos tréfát űzött velem. Ama nevezetes hajnalban ugyanis atyjának hirtelen sürgős ügye-baja akadt; helyette fiát bízta meg csapatának kivezetésére. Az én Elek barátom jól látott, mikor bebandukoltam a kaszárnya kapuján; hogy meg ne ismerjem, félreforditotta fejét előttem. Tudta, hogy én őt Pataky kapitánynak néztem . . . azért aztán megengedte magának azt a tréfát, hogy atyjához rapportra berendeljen. De rájöttek turpisságára és velem együtt őt is a hűvösre tették . . . Mikor mindezeket elmondtuk egymásnak, leesett szememről a hályog: tisztán láttam azt a komikus helyzetet, amelybe jutottunk.. Hálálkodtam, hogy ilyen könnyen megmenekülünk a bajtól; mit egyedül Pataky kapitány irántunk való jóindulatának és elnézésének köszönhettünk. Örömünk határtalanná vált. . . összeölelkeztünk, s — mondhatom, fiuk — mirex kitöltöttük a keserves 3 napi »mulatságot*, szivbéli jóbarátok lettünk, úgy hogy, bár a sors messze elszakított bennünket egymástól, még mai na- piglan is szívesen gondolok vissza . őszinte baráti viszonyunkra.
