Felsőbányai Hírlap, 1905 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1905-03-29 / 7. szám
XL évfolyam.. TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYEST ART ALMU LAP. MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK SZERDÁN. Előfizetési ára : Egész évre 4 korona: Félévre 2 koro ,a Egyes szám ára 20 fillér. Hirdetések és előfizetések Nagybányára, Nánásy István könyvnyomdájába küldendők. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő czimére Felsőbányára küldendők. HIRDETÉSEK OLCSÓ ÁRAK MELLETT KÖZÖLTETNEK. A hazai ipar pártolása. Anélkül, hogy legkevésbé is politizálni akarnánk, hazafias érzületből is beszélhetünk s beszélni kötelességünk a honi ipar pártolásáról. Ha a 40-es években a múlt században Kossuth Lajos s kortársai, azok a nagy emberei annak a nagyszabású tettekben élő kornak, megtették ezt s szükségesnek látták azt megtenni, miért ne tehetnök meg egy uj nemzeti felbuzdulásunk apró epigonjai, mi akkor, a mikor nők és férfiak adják erre a példát meg még ma is. Olyan nők és olyan férfiak a példaadók a jelenben, akiket követni jóleső és felemelő érzés és cselekedet. Példákat említek erre. Hegedűs Sándor kereskedelmi miniszterségének rövid ideje alatt arra törekedni igyekezett, hogy a magyar ipar és kereskedelem belső fejlesztésének elősegítő rugóit alapjában megismerje, hogy aztán mindent látva és szemlélve az országnak ezen gazdasági ágait fejleszsze s igy belülről adjon lökést arra, hogy a magyar ipar és ke- reskedelem egyszer oda jusson, hogy az idegenre nálunk szükség ne legyen. Ezért sokfelé utazott az ország minden részében. Megnézte a gyárakat s az összes ipartelepeket. Ezen szemlélő útjában párszor magával vitte a családját is. Egyik ilyen kirándulásuk igen szép jelenetét maga a felesége irta le annak idején az „Ellenzékiben. Én ebből csak azt jegyzem ide, hogy a kegyelmes asszony egyik honi kefegyárnak igen szép munkáit szemlélve arra a felfedezésre jött rá, hogy az Angliában vásárolt ruhakeféik, melyeket mint valódi kitűnő angol készítményeket szereztek be, a magyar ipar készítményei, mit a kefe fáján a szőrök közt eldugott magyar czégnek a bélyege is bizonyított. Ha más eset nem volna, ez az egy is eklatáns bizonyítéka annak, hogy magyar iparunk érdemes arra, hogy pártoljuk. Papíriparunk világhírű. Porczellán és majolika készítményeink versenyképesek a khinaiak e nemű gyártmányaival. Posztógyáraink készítményei kiválók. Aki például a brassói posztógyárnak a gyártmányaiból rendelt, még soha nem bánta meg. Aczélgyáraink készítményeit egész Japánig elviszik. Ezt igen sokfele gyártmányról elmondhatjuk éppen igy. Ha a dolog igy áll, kérem, mindenféle politizálás nélkül, hogy pártoljuk a hazai ipart. A honi ipar pártolásában különösen Kolozsvárt igen nagy buzgalmat fejtenek ki. Olvastuk, hogy azonkívül, hogy az „Ellenzék“ a hazai termékeket árusító kereskedők névsorát nyilvántartja, vagy olykor-olykor felemlíti, urak és hölgyek szövetkeztek s attól a kereskedőtől vásárolnak, aki becsületes felelősséggel jót áll, hogy áruczikkei honiak. E részben annyira mentek, hogy még a karácsonfát díszítő czukorkákat is egyik egyetemi tanár ajánlatára csak hazai készítményekből szerzik be. A nemes felbuzdrU’s s a soviniszta magyar érzés eme példái, kérdem, miért nem indítanak meg bennünket? Vagy ha megindítottak egyeseket, miért nem buzdítanak arra nyíltan a lapszerkesztők, vagy azok a felbuzdultak minket, többieket. A mi soviniszta magyarságunk sem kisebbfoku, a mi hazafias felbuzdulásunk sem ér kevesebbet s ha akarunk, eredményeket érhetünk el. Most még csak azt mondom el, mit tartanék én követendőnek arra, hogy mi a magyar nemzet apró emberei a hazai iparpártolás terén, olyan kisebb helyeken is, mint a milyen Nagybánya vagy Felsőbánya, eredményeket érjünk el. Pontokba foglalom : 1. A helyi lapok hivják fel a közöaséao*----- get a hazai ipar pártolására. 2. A közönség ezen felhívások alapján indítson mozgalmat s szövetkezzék arra, hogy a mi csak hazailag elkészíthető s a jelenben hazánkban készítik, azt szerzi, azt veszi meg. 3. E végből az iparosokat és kereskedőket felkérjük arra, hogy mindenből első sorban hazait tartsanak. 4. Azok a kereskedők, akik hazai gyártmányokat árusítanának, első sorban számíthatnának a pártolásra. Ezek a kereskedők hirdetnék is a hazai áruczikkeiket. 5. A lapok időről-időre tájékoztatást nyújtanának arra, miféle ipari és kereskedelmi czikkeket lehet kapni, mint olyanokat, amelyek valóban hazai készítmények. Nekem az a hitem, hogy a társadalom e tekintetben sokat, mindent tehet, mert a társadalom maga a nemzet, az ország. Mindent pártoljunk, ami hazai. Ez szinmagyar nemzeti kötelesség. Többet tehetünk igy, mint igen sokszor a gyakran csúnya politika. Csak akarni kell! Pártoljuk hát a magyar ipart! Székely Árpád. Elemek harcza. A régi világban négy elemet ismertek, ezek voltak: a föld, tűz, viz és a levegő. Ma már az iskolás gyermek is tudja, hogy ezek nem elemek, hanem többé-kevésbbé összetett testek, de azért, midőn a négy közöl kettő vagy több csatára kél az ember ellen, ezt a borzasztó csatát ma is az elemek harczának nevezzük. F.gy közeli szomorú esetnél volt alkalmunk látni azt a titáni küzdelmet, mit a tűz és a levegő folytattak, hogy elpusztítsák az emberi szorgalom gyümölcseit, s amelyben tömérdek kár és rombolás után a harmadik elem, a viz lett a győztes : az áldott vizvetéki viz. . . . Eddig .. . Eddig borzadtam, nem tagadom, Ha megnyílt egy-egy uj sirhalotn És a koporsót lebocsáták, Felé tették a barna fejfát . . . Egy idő óta már nem igy van. Úgy sejtem, édes lesz a sírban Együtt porladni szerettemmel, Ahol bánkódni, sírni nem kell. F*ótor Elemér. Még egy levél. . . Édes Luczia! Most jöttem haza Poprádról. Nyolcz teljes hónapot töltöttem a regényes Tátra alján. Ez a festői szépségű, gyönyörű vidék nem tudta meggyógyítani beteg telkemet. A te neved dicsősége oda is elért. Olvastam a lapokban gyönyörű verseidet és én mámoros lettem neved dicsőségétől. Ott is sokan csodálták költői lelked nagyszerű alkotásait. . . Együtt olvastam én is velők, de az én ajakamat nem hagyta el egyetlen szó sem, én nem mondtam véleményt verseidről, mert féltem, hogy kitör belőlem a visszafojtott zokogás. Oh, Luczia, te édes, te nagy, te rossz, mennyire szeretlek én téged ! Nem csak most, mikor egy ország ajkain hordozza nevedet, de szerettelek akkor is, mikor még szunnyadt benned az az isteni szikra, a melyet az én sajongó lelkem égő szenvedélye gyújtott lángra. Szerettelek akkor is, mikor ketten álmodtuk meg mindazt, amit később tollad a papírra elevenített; szerettem a gondoktól és munkától fáradt szép homlokodat épen olyan égő rajongással, mint most, a hit magas röptű szárnyain. A sok-sok ember között, a kik megcsodálják remekeidet, nem tudja egy sem azoknak születését Csak az élet, az eleven illúziók, a tévedésbe ejtő valóság ragadja meg őket s nem tudják — honnét is tudnák a mi félve őrzött titkunkat — hogy minden versed két küzdő, félig elbukó, egymásért örült halandó története, a kik közöl az egyik a nagy, az erős, a győzelmes, a boldogabb te vagy, a másik meg — én. . . Mint a megsebzett oroszlán, szerettem volna kiorditani azt a fájdalmat, mikor előttem állt újra halványan tündöklő, szomorúan fényes múltja szerelmünknek. Az a szerelem tett téged poétává, a mit akkor éreztünk régen, régen ... mi ketten. Minden rímnek fájó édes zenéje, minden sornak bus ragyogása, amit verseidben olvastam, a kettőnk érzéséből született. Verseidnek egy része annak a szerelemnek a himnusza, a mely egykor téged is boldogított. — Oh, Luczia, most rogyok öszsze sirva, zokogva, most erednek meg, mint a gátat szakított ár, visszafojtott könyeim. Nem tudom elhinni, hogy egy olyan hatalmas érzés, amelyről azt hittem, hogy egy poklot megdönthet, eltűnhessen az éjszakában, szomorúan, nyomtalanul, mint a hulló csillag. Oh, Luczia, miért ölted meg az életemet, miért tanítottál meg a boldogságra, ha tudtad, hogy ez lesz a vég. Azt hiszed, nekem is mindegy. .Pedig nem, Luczia, nekem nem mindegy, én meghalok utánad. Régen megbarátkoztam a halál gondolatával, de most, hogy a múltat átéltem újra, már bizonyosan tudom. Te meg sejtetted ezt, mert mikor egykor sokáig nem láttál engem, Írtál egy verset, a melynek az volt a czime »Pusztulóban.« Én akkor azt mondtam neked, hogy a költemény életem nászéneke. Nem a tied Bubi, felelted rá, mert én halok meg nélküled. Emlékszel-e rá Luczia, te olyan halvány lettél és nem tudtál szólni hozzám, pedig kétszer is felnyílt az ajakad. Később gyöngéden eltoltál magadtól, oh de olyan gyöngéden, hogy az az imádó gyöngédség száz forró csóknál többet jelentett nekem. Luczia, ha elolvasod néha ezt az én bus levelemet, úgy eszedbe jutna az az elveszett éden, annak a napnak a varázsa! Micsoda bűvös igézet volt azA amit akkor éreztünk, hogy egy szót sem tudtunk szólni egymásnak, csak némán, hosszan merengtünk egymásra. Én úgy éreztem, hogy a földöntúli élet minden gyönyörűségét szuggeráltad akkor lelkem mélyébe.
