Felsőbányai Hírlap, 1904 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1904-06-08 / 12. szám

2 A tanitóképezés legyen az államé. 3. A tanitó fizetése a hasonló képzettségű állami tisztviselő fizetésével egyenlő legyen. 4. A tanitó, bármiféle jellegű iskolánál működik, fizetését készpénzben kapja. 5. A tanitó 35 évi szolgálat után teljes fizetéssel mehessen nyugdíjba. 6. A nyugdíjhoz a gyermekek részéről a 30 filléres hozzájárulási dij legyen megszüntetve. Ezen indítványokat Rozsos István azzal kívánja kiegészíteni, hogy a tanító-képzők ta­nítási nyelve s szelleme magyar legyen, Székely Árpád pedig azzal, hogy a nemzetiségi iskolák tanítói csak abban az esetben kapjanak állam­segélyt, ha magyar nyelven tanítanak s ha a magyar nemzethez való egyenes ragaszkodásu­kat másképen is bebizonyítják. Ezt követőleg Székely Árpád a népneve­lési egyesületek szervezéséről adott elő. Elő­adásában kimutatta, hogy br. Eötvös Józsefnek ezen eszméje 1870. óta feledésbe ment, pedig azt megvalósítani ma is szükséges. Szerinte ez az eszme ma azokban az egyesületekben van megvalósulva, amelyek a tanulók anyagi se­gélyezését tűzték ki feladatul. Ezen az alapon, lehetőleg az ifjúsági egyesülettel összekötve, 50 fillérnyi tagdíjjal óhajtaná létesíteni a nép­nevelési egyleteket, melyekben felolvasások tartatnának, amelyekkel a nép művelődését segitenők elő. Az apróbb ügyek után a tisztujitás követ­kezett. Megmaradt a régi tiszti-kar s azért mégis halad, fejlődik az egészséges szellem, amire nagy a szükség. A közgyűlésen Kováts Béla kir. tanfelügyelő, Bodnár és Nagy Károly se­géd-tanfelügyelők mindvégig jelenvoltak. Fiúmétól Velenczóig. Részlet »Gyalog Olaszországba és vissza« ez. utinaplómból. Irta: E. LITERÁTI ENDRE. (5.) A bájos tenger viszontlátása nagy örön mel tölté el mindnyájunk szivét s lelkesült éljenzéssel és revolverlövésekkcl üdvözöltük a várva-várt öreg Adriát. Majd leültünk egy-egy kiálló szikla­darabra s gyönyörködve szemléltük a fölséges panorámát, mely a magas pontról szemeink elé tárult mindenfelől. Mintegy 500 méter magasságból tündöklött előttünk a távolban az óriási tükörként elterülő beláthatatlan tenger, melynek ezüst fényben csil­lámló roppant víztömegén itt-ott tűnt fel a lát­határon egy-egy hatalmas gőzhajó vagy szerény vitorlás barka, amint az ostromló hullamtarajok- kal küzdve, ügyekezett kitűzött czélja felé. Fürkésző tekintettel nézegettük továbbá a hosszasan eluyuio es kisebo-nagyobb félszigetek­ben gazdag tengerpartot, hogy vajon merre pil­lantjuk meg Trieszt palotasoraít; de nem mutat­kozott a kikötő város, csak a part fölött felkör alakban húzódó magas párkányhegység mögől felszálló nagy fűstfelleggel arulta el hollétét. Ez örvendetes jel mintegy varázsütésre egészen felvillanyozta erőnket és kedelyhangula- tunkat s fáradságot feledő gyors léptekkel men­tünk lefelé a lépcsőzetesen ereszkedő sziklás hegy- o.daiOi»ou kanyargó poros utón Basoviza horvát hallgatott, hanem azt kutatta, hogy melyik pap érdemli meg legjobban munkásságáért, jámbor- j ságáért a kanonoki jövedelmei. S úgy találta, hogy az alacsonyszármazásu Faubert a leg­méltóbb, tehát azt jelölte. »Ha a fivérem nem lenne fivérem, őt jelölném ki utódomul, hogy az érsek óhajának eleget tegyek ; de szabad-e, kell-e ily ügyben a természet szavára hallgat­nom?« mondá lelki atyjának. Miután az érsek aláírta a lemondást, de la Salle lelkifiaihoz sietett, összegyűjtötte őket s mintha valami rendkívüli jótéteményben ré­szesült volna, hálaadó »Te Deumot« énekelt velők. Ismerősei, különösen rokonai nagyon ha­ragudtak, hogy öcscsét mellőzte s azt köve­telték tőle, hogy vonja vissza a lemondást. A káptalan, melynek tagjai mind előkelő, nemesi családból származtak, mindent elkövetett, hogy az alacsonyszármazásu Faubert ne kerüljön soraiba. Kérte az érseket, hogy Faubertet ne iktassa be, hanem hasson oda, hogy de la Salle vonja vissza a lemondást, vagy ha ezt nem akarja, legalább fivérét jelölje utódául. De hasztalan volt minden ellenkezés, de la Salle nem másította meg szavát. Faubert 1683. augusztus -16-án elfoglalta kanonoki székét, Az érsek később más kanonoki javadalmat adott de la Salle Lajosnak, hogy mint mondá, jóvátegye bátyjának hibáját. Felsőbányái Hírlap lakosságú községig, honnan kitünően gondozott egyenes és terebélyes fasorral szegélyezett utón haladtunk kellemes árnyékban pár kilométert, mig azon párkanyhegy széléhez értünk, mely az osztrák kikötővárost elfódte szemünk elöl. Itt a szép fasor egyszerre véget ért és egy nagy völgy- katlan tárult elénk, melyben néhány kis falucska feheres házcsoportjai kandikáltak elő karcsú fenyő­fák haragos zöld lombsátorai közöl. Kissé megállva szemléltük a nagy völgy- katlant, majd a meredek hegyoldalról levezető nagyon kigyos országutat s azután nekivágtunk egyenesen a völgynek. Le is érkeztünk elég ha­mar, de olyan módón, hogy egyikünk sem sze­rette volna megismételni ezt a gyors hegyi val- zert, mivel nemcsak szeges talpú czipöink, hanem oldalaink is sűrűn érintkeztek a köves hegyoldal­lal. Különösen szarvasi kollegáink ölelgettek meg gyakran az anyaíöidet, míg valahogy leértek a völgybe, mivel botféle segítő társsai nem rendel­keztek. Midőn minden baj nélkül — egypár jókora horzsolás kivétel ível — leértünk a meredek pár- kányhegyröl, reátértünk ismét az országúira, melyen még 4 kilométert haladtunk, míg folyto­nosan ereszkedő utunk különféle stilban épitett remek nyaralók, majd pedig a magas kőfallal körülvett regi nagy róm. kath. temető mellett elhaladva, lassankint kibontakozott előttünk a nagy osztrák kikötőváros. Jriesztben. Először a lejtős hegyoldalon fekvő óváros­sal ismerkedtünk meg, mely ódonszerü épületei­vel és szűk utczáival nem tett reánk kedvező benyomást. Itt különöset b megtekintésre méltó épületet keveset találtunk s igy figyelmünket in­kább az utczai mozgalmas élet vonta magára, melynek különben mi is egyik különlegességét képeztük, mivel kevés akadt olyan talián, ki felénk ne fordította volna tekintetét. Ez azonban keveset akadályozott haladásunkban, mivel az ilyesmit már egészen megszoktuk, hanem egy nagyobb forgalmú utczában egész sereg élelmes limonádé-árusnak is felkeltettük érdeklődését, a kiktől már nem szabadulhattunk olyan könnyen. Ezek a vizslaszemü ösztövér taliánok, amint észrevették bennünket, szokatlan turista öltöze­teinkről és felszereléseinkről valami tengerentúl­ról jött sportkedvelő angoloknak gondoltak s egymással versenyezve kiáltottak felénk : »Limo­nade ! Figuli! Figuli! Signori ingelesi! A különféle éneklésszerü hívogató szózato­kat és megtisztelő titulusokat egyideig csak ér­deklődéssel hallgattuk és nézegettük a versengő atyafiak arezjátékait és különböző szinti limoná­déit, azután pedig megleptünk egy furfangos taliánt, amelyik a leghosszabb dictiót mondta és mindnyájan vettünk egy-két pohárral a na­gyon dicsért hűsítő limonádékból. Innen tovább haladva, egy másik utczában zsibongó ószereseket találtunk, kik egészen el­árasztották az utcza kövezetét elvénült áruikkal és hozzá még olyan lármát támasztottak, mintha a világ dolgait intézték volna. Ezeket a bőbe­szédű atyafiakat, daczára erős kinálgatásaiknak, nem méltattuk egyébre, mint hogy átugráltunk néhányszor egyes utunkba akadó áruikon, hogy könnyebben haladhassunk. Ez a tornázási gyakorlat azonban egy kis kellemetlenséget is vont maga után, mivel Bakos és Molitorisz barátaink ugrálásuk közben véletle­nül egypár közszemlére kitett tárgyat felborí­tottak, amiért volt mit hallaniok az ócska árus tahántól, de szerencséjükre egy szót sem értet­tek a fejökre küldött áldásokból s igy nem vet­ték zokon azokat, inkább csak mulattak rajta a talián nagy bosszúságára. Mint idegenek bolyongtunk egy ideig az óváros vak'ságos labyrinthot képező görbe utczáin, mig kiértünk Trieszt legszebb és legélénkebb for­galmú föutczájára, a »Via del Corso«-ra. Itt már örömmel sétálgattunk, szemlélgetve a tengerparton fekvő Terézváros szebbnél-szebb palotasorait s az egyes főbb utczákból zúgva elö- sietö villamosokat, majd a szebb kirakatokat és a figyelmünket gyakran megragadó szép olasz hölgyeket. Sétálgatásunk közben mégis azon gondolat foglalkoztatott legjobban mindnyájunkat, hogy valamerre szállás után nézzünk, hol a már szinte hátunkhoz nőtt palijainkat letegyük és ami leg­főbb, magunkat az ut fáradalmaitól kipihenhessük. Csakhogy ilyen nagy idegen városban magunk­fajta, beteg erszénynyel rendelkező turista diákok­nak épen ez a legnehezebben megfejthető kér­dés, mivel itt mindenütt csak a pénz a döntő elem, már pedig nekünk e fajta jószágból csak kevés volt, igy nagyon takarékoskodnunk kellett. Hol legyen tehát ilyenformán az a pihenő hely, hogy a kecske is jóllakjék és a káposzta is meg­maradjon, vetettük fel a nehéz kérdést. A szál­lodák méregdrágák, ismerősünk pedig egy maku- lányi sincsen, a pénzsovár taliánok pedig bajosan adnak szállást csak úgy barátságból tekintélyes csapatunknak. Többféle helyet gondoltunk ki, melyet egyik vagy másik hátrányos oldaláért elvetettünk, mig végre felvetém a kérdést, hogy hátha talá­lunk egy magyar embert is e nagy osztrák ki­kötővárosban, kinél szállást kaphatnánk. Ajánlatomat barátaim jónak és czélravezető- nek találták és mindjárt hozzáláttunk az eszme megvalósításához szükséges kérdezgetéshez. Ezen kérdésnek megfejtése azonban nem ment olyan könnyen, mint ahogy gondoltuk, mert csakhamar arról győződtünk meg, hogy mindenféle nemzetbelit ismernek itt inkább, csak magyart nem. — Ahány taliánt, közöttök több rendőrt megkérdeztem útbaigazítás végett, min- denik beszédének rövidebb vagy hosszabb gon­dolkozás után ezen tagadó szó lett a vége, hogy niente, niente, nem tudom. »Ezzel a nyert válaszszal ugyan nem sokra megyünk« mondá Czira barátunk méltatlankodva, »hogy az ördög nyelje el a taliánjait, hanem pró­báljunk szerencsét a szállodákban tudakolózni.« Megfogadtuk kollegánk tanácsát és a szálló­kat kerestük most fel, hol végre siker koronázta fáradságunkat, mivel egy nagy kávéházban meg­tudtuk nagy örömünkre egy barátságos osztrák pinezértöl a »Magyar Kör«-nek lakezimét, melyet mindjárt be is irtunk naplóinkba. Nem kellett most már sokat kérdezősköd­nünk, mert miudenki ismerte a hatalmas Loyd- palotát, melynek első emeletén van a »Magyar Kör« helyisége. Mindjárt akadt kalauzunk is egy fürge olasz gyerek személyében, ki derekasan megfelelt uj hivatalának és csakhamar meg is találtuk a magyarok tanyáját. Gyönyörködve szemléltük e renaissance styl- ban épitett remek palotát, mely Triesztnek egyik legnagyobb és legszebb diszépülete s azután bementünk annak titokzatos nagy gyomrába, hol egy kis kérdezgetés után megtaláltuk az első emeleten a »Magyar Kört,« egy parányi Magyar- országot képviselve ez idegen tengerben. A csinosan bútorozott olvasóterembe be­lépve, örömmel tölté el keblünket azon látvány, amely egyszerre szemeink elé tárult. Az Ízlése­sen festett falakon ott függőitek hazánk egyes kiváló férfiainak szép arczképei, melyek közöl királyunknak, Deák Ferencznek és Kossuth apánk­nak nagy arczképei széles nemzeti szinü szalag­gal voltak körülvéve. Az asztalokon pedig min­denütt a már rég nem látott magyar újságok vonták magukra tekintetünket. És bár nem talál­tunk a kör helyiségében senkit, egy olasz szol­gát kivéve, ki egy szót sem tudott magyarul, mégis olyan kellemesen és otthonosan éreztük magunkat, mintha csak magyar földön lettünk volna. Különfélék. Hollós Jakab, vasutunk engedményese és Czinner Imre vállalkozó-mérnök május 25-én vasúti ügyben városunkban időztek, amikor Farkas Jenő polgármester vendégei voltak. Áthelyezések. A m. kir. pénzügyminiszter Lukács Ferencz pénzügyőri biztost Nagybányá­ról Szilágy-Somlyóra helyezte át, Nagybányára pedig ideiglenes minőségben Cziffermájer Lő- rincz helyettes biztost nevezte ki. Nyugalomba vonuló erdöigazgató. Szabó Adolf nagybányai erdőigazgatót a földmivelés- ügyi m. kir. miniszter f. hó l-tői kezdődőleg saját kérelmére és érdemei elismerése mellett n3mgalomba helyezte. Az érdemes főtisztviselő nemcsak saját szakmájában, hanem társadalmi téren is becses szolgálatokat tett a közügyek terén, igy pl. elnöke a nagybányai Gazdasági Egyesületnek, az ág. ev. egyháznak. — Hiva­tali utódja Molcsány Gábor erdőmester lesz. Vasutunk ügye. Ő felsége a király a na­pokban irta alá Budapesten a nagybánya- felsőbányai vasút engedélyezési okiratát. Most már tehát mi sem áll többé útjában a vasút építésének s a munkához azonnal hozzá is fog­tak hatalmas erővel. Áthelyezés. Lépes Ödön századost, ki fiá­val együtt vejét: Báthy Sándort életveszélye­sen összevagdalta volt, s ki azóta a reá kisza­bott fogságbüntetést is kiállotta, a honvédelmi miniszter S.-A.-Ujhelybe helyezte át Nagy- Károlyból. Előmunkálati engedély. A kereskedelmi mi­niszter dr Falussy Árpád budapesti ügyvédnek és Stróbencz Péter ér-endrédi földbirtokosnak

Next

/
Thumbnails
Contents