Felsőbányai Hírlap, 1904 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1904-06-08 / 12. szám

2 A tanitóképezés legyen az államé.

3. A tanitó fizetése a hasonló képzettségű állami tisztviselő fizetésével egyenlő legyen.

4. A tanitó, bármiféle jellegű iskolánál működik, fizetését készpénzben kapja.

5. A tanitó 35 évi szolgálat után teljes fizetéssel mehessen nyugdíjba.

6. A nyugdíjhoz a gyermekek részéről a 30 filléres hozzájárulási dij legyen megszüntetve.

Ezen indítványokat Rozsos István azzal kívánja kiegészíteni, hogy a tanító-képzők tanítási nyelve s szelleme magyar legyen, Székely Árpád pedig azzal, hogy a nemzetiségi iskolák tanítói csak abban az esetben kapjanak államsegélyt, ha magyar nyelven tanítanak s ha a magyar nemzethez való egyenes ragaszkodásukat másképen is bebizonyítják.

Ezt követőleg Székely Árpád a népnevelési egyesületek szervezéséről adott elő. Előadásában kimutatta, hogy br. Eötvös Józsefnek ezen eszméje 1870. óta feledésbe ment, pedig azt megvalósítani ma is szükséges. Szerinte ez az eszme ma azokban az egyesületekben van megvalósulva, amelyek a tanulók anyagi segélyezését tűzték ki feladatul. Ezen az alapon, lehetőleg az ifjúsági egyesülettel összekötve, 50 fillérnyi tagdíjjal óhajtaná létesíteni a népnevelési egyleteket, melyekben felolvasások tartatnának, amelyekkel a nép művelődését segitenők elő.

Az apróbb ügyek után a tisztujitás következett. Megmaradt a régi tiszti-kar s azért mégis halad, fejlődik az egészséges szellem, amire nagy a szükség. A közgyűlésen Kováts Béla kir. tanfelügyelő, Bodnár és Nagy Károly segéd-tanfelügyelők mindvégig jelenvoltak.

Fiúmétól Velenczóig.

Részlet »Gyalog Olaszországba és vissza« ez. utinaplómból.

Irta: E. LITERÁTI ENDRE. (5.)

A bájos tenger viszontlátása nagy örön mel tölté el mindnyájunk szivét s lelkesült éljenzéssel és revolverlövésekkcl üdvözöltük a várva-várt öreg Adriát. Majd leültünk egy-egy kiálló szikladarabra s gyönyörködve szemléltük a fölséges panorámát, mely a magas pontról szemeink elé tárult mindenfelől.

Mintegy 500 méter magasságból tündöklött előttünk a távolban az óriási tükörként elterülő beláthatatlan tenger, melynek ezüst fényben csillámló roppant víztömegén itt-ott tűnt fel a láthatáron egy-egy hatalmas gőzhajó vagy szerény vitorlás barka, amint az ostromló hullamtarajok- kal küzdve, ügyekezett kitűzött czélja felé.

Fürkésző tekintettel nézegettük továbbá a hosszasan eluyuio es kisebo-nagyobb félszigetekben gazdag tengerpartot, hogy vajon merre pillantjuk meg Trieszt palotasoraít; de nem mutatkozott a kikötő város, csak a part fölött felkör alakban húzódó magas párkányhegység mögől felszálló nagy fűstfelleggel arulta el hollétét.

Ez örvendetes jel mintegy varázsütésre egészen felvillanyozta erőnket és kedelyhangula- tunkat s fáradságot feledő gyors léptekkel mentünk lefelé a lépcsőzetesen ereszkedő sziklás hegy- o.daiOi»ou kanyargó poros utón Basoviza horvát

hallgatott, hanem azt kutatta, hogy melyik pap érdemli meg legjobban munkásságáért, jámbor- j ságáért a kanonoki jövedelmei. S úgy találta, hogy az alacsonyszármazásu Faubert a legméltóbb, tehát azt jelölte. »Ha a fivérem nem lenne fivérem, őt jelölném ki utódomul, hogy az érsek óhajának eleget tegyek ; de szabad-e, kell-e ily ügyben a természet szavára hallgatnom?« mondá lelki atyjának.

Miután az érsek aláírta a lemondást, de la Salle lelkifiaihoz sietett, összegyűjtötte őket s mintha valami rendkívüli jótéteményben részesült volna, hálaadó »Te Deumot« énekelt velők.

Ismerősei, különösen rokonai nagyon haragudtak, hogy öcscsét mellőzte s azt követelték tőle, hogy vonja vissza a lemondást. A káptalan, melynek tagjai mind előkelő, nemesi családból származtak, mindent elkövetett, hogy az alacsonyszármazásu Faubert ne kerüljön soraiba. Kérte az érseket, hogy Faubertet ne iktassa be, hanem hasson oda, hogy de la Salle vonja vissza a lemondást, vagy ha ezt nem akarja, legalább fivérét jelölje utódául. De hasztalan volt minden ellenkezés, de la Salle nem másította meg szavát. Faubert 1683. augusztus -16-án elfoglalta kanonoki székét,

Az érsek később más kanonoki javadalmat adott de la Salle Lajosnak, hogy mint mondá, jóvátegye bátyjának hibáját.

Felsőbányái Hírlap

lakosságú községig, honnan kitünően gondozott egyenes és terebélyes fasorral szegélyezett utón haladtunk kellemes árnyékban pár kilométert, mig azon párkanyhegy széléhez értünk, mely az osztrák kikötővárost elfódte szemünk elöl. Itt a szép fasor egyszerre véget ért és egy nagy völgy- katlan tárult elénk, melyben néhány kis falucska feheres házcsoportjai kandikáltak elő karcsú fenyőfák haragos zöld lombsátorai közöl.

Kissé megállva szemléltük a nagy völgy- katlant, majd a meredek hegyoldalról levezető nagyon kigyos országutat s azután nekivágtunk egyenesen a völgynek. Le is érkeztünk elég hamar, de olyan módón, hogy egyikünk sem szerette volna megismételni ezt a gyors hegyi val- zert, mivel nemcsak szeges talpú czipöink, hanem oldalaink is sűrűn érintkeztek a köves hegyoldallal. Különösen szarvasi kollegáink ölelgettek meg gyakran az anyaíöidet, míg valahogy leértek a völgybe, mivel botféle segítő társsai nem rendelkeztek.

Midőn minden baj nélkül — egypár jókora horzsolás kivétel ível — leértünk a meredek pár- kányhegyröl, reátértünk ismét az országúira, melyen még 4 kilométert haladtunk, míg folytonosan ereszkedő utunk különféle stilban épitett remek nyaralók, majd pedig a magas kőfallal körülvett regi nagy róm. kath. temető mellett elhaladva, lassankint kibontakozott előttünk a nagy osztrák kikötőváros.

Jriesztben.

Először a lejtős hegyoldalon fekvő óvárossal ismerkedtünk meg, mely ódonszerü épületeivel és szűk utczáival nem tett reánk kedvező benyomást. Itt különöset b megtekintésre méltó épületet keveset találtunk s igy figyelmünket inkább az utczai mozgalmas élet vonta magára, melynek különben mi is egyik különlegességét képeztük, mivel kevés akadt olyan talián, ki felénk ne fordította volna tekintetét. Ez azonban keveset akadályozott haladásunkban, mivel az ilyesmit már egészen megszoktuk, hanem egy nagyobb forgalmú utczában egész sereg élelmes limonádé-árusnak is felkeltettük érdeklődését, a kiktől már nem szabadulhattunk olyan könnyen.

Ezek a vizslaszemü ösztövér taliánok, amint észrevették bennünket, szokatlan turista öltözeteinkről és felszereléseinkről valami tengerentúlról jött sportkedvelő angoloknak gondoltak s egymással versenyezve kiáltottak felénk : »Limonade ! Figuli! Figuli! Signori ingelesi!

A különféle éneklésszerü hívogató szózatokat és megtisztelő titulusokat egyideig csak érdeklődéssel hallgattuk és nézegettük a versengő atyafiak arezjátékait és különböző szinti limonádéit, azután pedig megleptünk egy furfangos taliánt, amelyik a leghosszabb dictiót mondta és mindnyájan vettünk egy-két pohárral a nagyon dicsért hűsítő limonádékból.

Innen tovább haladva, egy másik utczában zsibongó ószereseket találtunk, kik egészen elárasztották az utcza kövezetét elvénült áruikkal és hozzá még olyan lármát támasztottak, mintha a világ dolgait intézték volna. Ezeket a bőbeszédű atyafiakat, daczára erős kinálgatásaiknak, nem méltattuk egyébre, mint hogy átugráltunk néhányszor egyes utunkba akadó áruikon, hogy könnyebben haladhassunk.

Ez a tornázási gyakorlat azonban egy kis kellemetlenséget is vont maga után, mivel Bakos és Molitorisz barátaink ugrálásuk közben véletlenül egypár közszemlére kitett tárgyat felborítottak, amiért volt mit hallaniok az ócska árus tahántól, de szerencséjükre egy szót sem értettek a fejökre küldött áldásokból s igy nem vették zokon azokat, inkább csak mulattak rajta a talián nagy bosszúságára.

Mint idegenek bolyongtunk egy ideig az óváros vak'ságos labyrinthot képező görbe utczáin, mig kiértünk Trieszt legszebb és legélénkebb forgalmú föutczájára, a »Via del Corso«-ra.

Itt már örömmel sétálgattunk, szemlélgetve a tengerparton fekvő Terézváros szebbnél-szebb palotasorait s az egyes főbb utczákból zúgva elö- sietö villamosokat, majd a szebb kirakatokat és a figyelmünket gyakran megragadó szép olasz hölgyeket.

Sétálgatásunk közben mégis azon gondolat foglalkoztatott legjobban mindnyájunkat, hogy valamerre szállás után nézzünk, hol a már szinte hátunkhoz nőtt palijainkat letegyük és ami legfőbb, magunkat az ut fáradalmaitól kipihenhessük. Csakhogy ilyen nagy idegen városban magunkfajta, beteg erszénynyel rendelkező turista diákoknak épen ez a legnehezebben megfejthető kérdés, mivel itt mindenütt csak a pénz a döntő elem, már pedig nekünk e fajta jószágból csak kevés volt, igy nagyon takarékoskodnunk kellett. Hol legyen tehát ilyenformán az a pihenő hely,

hogy a kecske is jóllakjék és a káposzta is megmaradjon, vetettük fel a nehéz kérdést. A szállodák méregdrágák, ismerősünk pedig egy maku- lányi sincsen, a pénzsovár taliánok pedig bajosan adnak szállást csak úgy barátságból tekintélyes csapatunknak.

Többféle helyet gondoltunk ki, melyet egyik vagy másik hátrányos oldaláért elvetettünk, mig végre felvetém a kérdést, hogy hátha találunk egy magyar embert is e nagy osztrák kikötővárosban, kinél szállást kaphatnánk.

Ajánlatomat barátaim jónak és czélravezető- nek találták és mindjárt hozzáláttunk az eszme megvalósításához szükséges kérdezgetéshez.

Ezen kérdésnek megfejtése azonban nem ment olyan könnyen, mint ahogy gondoltuk, mert csakhamar arról győződtünk meg, hogy mindenféle nemzetbelit ismernek itt inkább, csak magyart nem. — Ahány taliánt, közöttök több rendőrt megkérdeztem útbaigazítás végett, min- denik beszédének rövidebb vagy hosszabb gondolkozás után ezen tagadó szó lett a vége, hogy niente, niente, nem tudom.

»Ezzel a nyert válaszszal ugyan nem sokra megyünk« mondá Czira barátunk méltatlankodva, »hogy az ördög nyelje el a taliánjait, hanem próbáljunk szerencsét a szállodákban tudakolózni.«

Megfogadtuk kollegánk tanácsát és a szállókat kerestük most fel, hol végre siker koronázta fáradságunkat, mivel egy nagy kávéházban megtudtuk nagy örömünkre egy barátságos osztrák pinezértöl a »Magyar Kör«-nek lakezimét, melyet mindjárt be is irtunk naplóinkba.

Nem kellett most már sokat kérdezősködnünk, mert miudenki ismerte a hatalmas Loyd- palotát, melynek első emeletén van a »Magyar Kör« helyisége. Mindjárt akadt kalauzunk is egy fürge olasz gyerek személyében, ki derekasan megfelelt uj hivatalának és csakhamar meg is találtuk a magyarok tanyáját.

Gyönyörködve szemléltük e renaissance styl- ban épitett remek palotát, mely Triesztnek egyik legnagyobb és legszebb diszépülete s azután bementünk annak titokzatos nagy gyomrába, hol egy kis kérdezgetés után megtaláltuk az első emeleten a »Magyar Kört,« egy parányi Magyar- országot képviselve ez idegen tengerben.

A csinosan bútorozott olvasóterembe belépve, örömmel tölté el keblünket azon látvány, amely egyszerre szemeink elé tárult. Az Ízlésesen festett falakon ott függőitek hazánk egyes kiváló férfiainak szép arczképei, melyek közöl királyunknak, Deák Ferencznek és Kossuth apánknak nagy arczképei széles nemzeti szinü szalaggal voltak körülvéve. Az asztalokon pedig mindenütt a már rég nem látott magyar újságok vonták magukra tekintetünket. És bár nem találtunk a kör helyiségében senkit, egy olasz szolgát kivéve, ki egy szót sem tudott magyarul, mégis olyan kellemesen és otthonosan éreztük magunkat, mintha csak magyar földön lettünk volna.

Különfélék.

Hollós Jakab, vasutunk engedményese és Czinner Imre vállalkozó-mérnök május 25-én vasúti ügyben városunkban időztek, amikor Farkas Jenő polgármester vendégei voltak.

Áthelyezések. A m. kir. pénzügyminiszter Lukács Ferencz pénzügyőri biztost Nagybányáról Szilágy-Somlyóra helyezte át, Nagybányára pedig ideiglenes minőségben Cziffermájer Lő- rincz helyettes biztost nevezte ki.

Nyugalomba vonuló erdöigazgató. Szabó Adolf nagybányai erdőigazgatót a földmivelés- ügyi m. kir. miniszter f. hó l-tői kezdődőleg saját kérelmére és érdemei elismerése mellett n3mgalomba helyezte. Az érdemes főtisztviselő nemcsak saját szakmájában, hanem társadalmi téren is becses szolgálatokat tett a közügyek terén, igy pl. elnöke a nagybányai Gazdasági Egyesületnek, az ág. ev. egyháznak. — Hivatali utódja Molcsány Gábor erdőmester lesz.

Vasutunk ügye. Ő felsége a király a napokban irta alá Budapesten a nagybánya- felsőbányai vasút engedélyezési okiratát. Most már tehát mi sem áll többé útjában a vasút építésének s a munkához azonnal hozzá is fogtak hatalmas erővel.

Áthelyezés. Lépes Ödön századost, ki fiával együtt vejét: Báthy Sándort életveszélyesen összevagdalta volt, s ki azóta a reá kiszabott fogságbüntetést is kiállotta, a honvédelmi miniszter S.-A.-Ujhelybe helyezte át Nagy- Károlyból.

Előmunkálati engedély. A kereskedelmi miniszter dr Falussy Árpád budapesti ügyvédnek és Stróbencz Péter ér-endrédi földbirtokosnak