Felsőbányai Hírlap, 1904 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1904-04-13 / 8. szám
TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. MEGJELENIK NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK SZERDÁN. Előfizetési ára: Egész évre 4 korona. Félévre 2 koroia Egyes szám ára 20 fillér. Hirdetések és előfizetések Nagybányára, Nánásy István könyvnyomdájába küldendők. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő czimére Felsőbányára küldendők. HIRDETÉSEK OLCSÓ ÁRAK MELLETT KÖZÖLTETNEK. A megélhetés. A magyar nemzet, melyről csak egy félszázaddal ezelőtt is elismert tény volt, hogy a saját zsírjában fuldokolt, most egy másik szélsőséggel küzködik : nehezen tudja megszerezni a mindennapi kenyerét. Úgy a régi, mint a mostani állapot egészségtelen és országunk gyarmati helyzetében leli legfőbb magyarázatát. Kizsákmányol bennünket minden szomszédunk, nekünk pedig, mint a türelmes báránynak, nincs bátorságunk tenni róla, hogy rajtunk is hagyjanak legalább annyi gyapjút, ami testünket a megfa- gyástól megótalmazza. A társadalom minden osztálya élénken és fájdalmasan érzi az abszurd állapotok lesújtó hatását. Gyűléseken, anketteken, banketteken beszélnek az orvoslás módjairól, de midőn a kivitelre kerül a dolog, egy átkos lidéreznyomás megbénítja a nemzet intéző hatalmasságainak kezét és tovább türünk, tovább panaszkodunk. A szükséges segítség mindig elmarad, mert úgy parancsolják bizonyos magasabb szempontok. És foly tovább a kivándorlás, gyengül a nemzettest számbelileg, az adósság elbontja a kis- és közép-birtoknak még tisztán álló csekély részét is, az ipar és kereskedelem küzködik a hatalmas importtal, melyek ellen törvényeink nem védik eléggé a mi érdekeinket; szóval, napról-napra mindjobban pusztulunk, veszünk s ha a segedelem még sokáig késik, a költővel szólva: »mint oldott kéve, széthull nemzetünk.« De a segedelem nem késhetik soká. Olyan előjelek engedik azt remélnünk, amelyeket a pessimismus még most talán a rombolás munkájára vezetőknek hisz, de amelyek a logika vastörvényének erejénél fogva nemsokára újjászületésre kell hogy vezessék sokat szenvedett nemzetünket. Évekkel ezelőtt indultak már meg mozgalmak arra nézve, hogy bizonyos hivatalnok osztályoknak fizetése a mai megdrágult megélhetési viszonyokhoz arányitva, rendeztessék. Ez a mozgalom azóta már eredményeket is szült itt-ott és ma már mindig nagyobb arányokat kezd ölteni Kormányunk nem zárkózik el a jogos kívánalmak teljesítése élői s a közel jövőben is több számottevő, hasznos és szükséges tisztviselő-osztálya az országnak fog fizetés- emelésben részesülni A papok, tanítók, vármegyei tisztviselők, községi- és körjegyzők, vasutasok fizetésemelése uralja ma a helyzetet és kitérni többé egyik kérdés elöl sem lehet. Ezeket azonban a többiek sorsának javítása is kell hogy kövesse, ezt követeli az osztó igazság. Ha már most bekövetkezik az, hogy az ország minden tisztviselőjének anyagi helyzete javulni fog, mi következik abból? Az, hogy javítani kell a gazdák, iparosok és kereskedők helyzetén is. Ezt szintén az osztó igazság követeli ificg. Mivel azonban ezek helyzetén állami segítséggel directe javítani nem lehet, közvetítő eszközhöz kell nyúlnia az államhatalomnak és ezen osztályok anyagi helyzetét azáltal kell megelégedetté tenni, hogy munkájokat a maga hatalmas erejével megvédje minden jogtalan külső befolyástól. Érvényesüljön a magyar földön a magyar munka, fogyasztassanak magyar termékek, ne érvényesülhessen más, csak az, ami magyar. Ha pedig a fogyasztó közönség egy részének tetszik az idegen import, legyen annak behozatala úgy megdrágítva, hogy emlegesse meg az, aki idegen készítményeket protegál a magyar termények és készítmények rovására. Legyen végre Magyarország egészen a magyaroké, akkor biztosítva lesz végre a társadalom minden osztályának tisztességes megélhetése. Erre kell hogy vezessen a tisztviselőosztályok fizetésrendezése. Egyházmegyei közgyűlés. A nagybányai ev. ref. egyházmegye f. hó 7-én és 8-án tartotta rendes tavaszi közgyűlését Nagybányán, a városháza tanácstermében. A gyűlést Bencsik István esperes gyönyörű imával vezette be, majd elmondotta megnyitó beszédét. Beszédében visszapillantást vetett a református egyház történeti múltjára és szenvedéseire, melyek között meg nem szűnt soha bízni egy jobb jövőben. Kifejtette, hogy a magyar reformátusság ma is türelemmel várja sorsának jobbrafordu- lását; várja, hogy jogos kívánságai, melyek az 1848. XX. t.-cz.-ben csúcsosodnak ki, annak a közel jövőben remélhető végrehajtása által vala- hára meg fognak valósulni. Ezután bejelentette, hogy gr. Degenfeld Sándor világi elnök főgondnok családi körülményei folytán a gyűlésen részt nem vehet, ennélfogva a világi elnöki szék elfoglalására Böszörményi Zsigmond legidősebb tanácsbirót kérte fel. Soltész János ombodi lelkész indítványára a közgyűlés jegyzőkönyvileg fejezte ki meleg részvétét gr. Degenfeld Sándor főgondnoknak azon súlyos csapás miatt, mely őt a közelmúltban kedves fia elhunj'ta alkalmából érte. A megjelent tagok számbavétele és az elmaradottak igazolása után a közgyűlés jegyzőkönyvének hitelesítésére az esperes elnöklete alatt megválasztattak Balogh István, Soltész János egyházi és Böszörményi Zsigmond világi tanács- birák. Bencsik István esperes évi jelentésében Mire jó a festő-művészet? Tízéves koromban, mert féltve őrzött vázlatkönyvem véletlenül a nyilvánosság elé került, azt jósolták szüleimnek, hogy nagy ember, hires festő lesz belőlem Atyám, aki mindig figyelemmel kisérte a rajzoláshoz való különös hajlamomat, az egész családnak meghagyta, hogy senki se J merje e nyilatkozatot előttem ismételni. De efe- j letti örömében szebbnél-szebb rajzmintákat, majd festékdobozokat, kezdetben viz-, később olajfestékkel— vett számomra ezzel a megjegyzéssel : »Nesze, te rossz kölyök, aztán mázold be megint, ha lehet, az anyád czipöjét veresre !« markomba nyomta. Az olyan helyen azonban, ahol hat szerető testvér veszi körül az embert, az egyszer kimondott szó többé nem titok. így hát atyám még át sem adta az első rajzmintákat, én már tudtam a titkot, s mikor átvettem az ajándékot, hamiskásan rámosolyogtam. Csakhogy ki nem kottyantottam a végzetes szót: most már csak azért is festő leszek, ha életembe kerül is, hogy igazat adjak annak a szegény papnak, aki először merte száján kiereszteni a szót: »nagy ember, hires festő lesz belőle«, s kárba ne veszszen az a sok pénz, amelyet festékeimre pocsékolt apám. Rajzónnal kezemben óra hosszat ültem a festő-vászon előtt. Nem egy hét telt el, amelyen kétszer sem mutattam magam az utczán. Ez különben nagyon is megfelelt természetemnek. Kerültem a társaságot, mert a természet szűk marokkal mérte arczomia Venus vonásait, ugyannyira, hogy arezvonásaim a legnagyobb gonosztevőt sejttették bennem. Ezért mindenki kigunyolt. Ez a körülmény is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy húszéves koromban ügyes naturalista festő ettem. Csodálták eredeti, szellemes vonásokkal teli torzképeimet. Mint zseniális művésznek, igen j sokan vágytak ismeretségemre. A berlini festő- kolónia tagjává választott. Egy hibám volt, ami megint csak Venus- nak irántam tanúsított szűkmarkúságában leli magyarázatát, tudniillik az, hogy csak a legeslegszükségesebb alkalmakkor léptem ki a nyilvánosság elé. Ezért meg azt fogták rám, hogy különczködő vagyok; szóval mindig én húztam a rövidebbet. Ezekután senki sem csodálkozhatik azon, hogy az cgerfalvi gazdag biró levelét, amelyben arra kér fel, hogy pipatoriumát humoros képekkel fessem ki, még hozzá igen előnyös feltételek mellett, oly örömmel fogadtam, mint megváltómat, s abban a reményben, hogy egyszer már én is nyugodtan fogok élhetni ilyen vidám emberek közt, nyomban útra készültem. Pedig, ha előre tudhattam volna, milyen tragikomoedia vár reám, dehogy mentem volna Egerfalvára humoros képeket festeni! Derült tiszta idő volt, mikor a végállomásnál kiszálltam a vonatból s gyalogszerrel nekivágtam a pár száz méternyire levő Égerfalvának. Az utszélen sehol egy ártatlan lombos fa- A nap égető sugarai talán minden melegüket rám szórták. Mert csak úgy omlott rólam az izzadság s oly erőtlenség vett rajtam erőt, hogy mire a faluszéli erdőbe értem, nem állhattam, meg, hogy a fák hűsítő árnyékában meg ne pihenjek. Szalmakalapomat ágra akasztottam. Le- heveredtem a zöld pázsitra s fuldokolva szivtam magamba a fenyöillattal fűszerezett kellemes erdei levegőt. S mert a homokos utón egypár szemtelen homokszem furakodott czipőmbe, lehúztam, hogy kirázzam. De abban a pillanatban, amint magasra emelem, a bokrok közöl hatalmas komondor ugrik elém, fogát vicsorgatva. Erre nyomban tisztán csengő női hang üti meg fülemet : — Hektor, Hektor! De Hektor nem mozdul, csak ugatni kezd, mire a baloldali gyertyáncserjék közöl tündéri szép barna arcz bukkan elő, jó előre bocsátva ezen rosszalást kifejező szavakat: — Mit csinálsz, te ostoba komondor ? Többet nem szólhat. Torkán akad a szó s halálos ijedséggel bámul reám. Hirtelen felsikolt s eltűnik szemeim elől. A kutya azonban veszteg maradt s rám meresztve vérben forgó szemeit, figyelt minden mozdulatomra. Szörnyű helyzet! Mozdulni sem mertem, attól tartottam, hogy ez az átkozott vad a legkisebb moccczanásra a nyakam közé ugrik. Ez a félelem az ut porától átvert ruhához a zül- löttségnek valami nagyon is szembeötlő jelét csalhatta különben sem vonzó ábrázatomra, Mert- amikor az előbbi bájos női alak egy csomó emberrel visszatért, »Hektor emberül megállta helyét«! súgta oda embereinek, s aztán rám mutatva,Agy kiáltott: — Itt a gyilkos! Lám, még az arcza is elárulja, hogy gazember! Csak jól végezzétek dolgotokat! »Ezzel füttyentett s eltűnt a fák közt a komondorral együtt. Engem meg egy féltuczat markos legény tiltakozásom ellenére is összekötözött s kettő vállára véve, czipelt a falu felé. Az ég és föld között haladva, azon töprengtem, vájjon én vagyok-e a bolond, hogy eltűröm a szörnyű megaláztatást, vagy annak az angyalnak ment el az- esze, hogy ilyen kegyetlenül bánik velem ! De az a tudat, hogy mindezt ilyen párját-ritkitó szépségért kell szenvednem, oly kábitóan hatott reám, hogy észre sem vettem, mint szidnak s fenyegetnek
